"Ne a hóban

,csillagokban,

Ne ünnepi foszlós

kalácson,

Ne díszített fákon,

hanem

A szívekben

legyen

KARÁCSONY!"

Október 6.

A dátum, ami kevés magyarázatra szorul. A százötvenöt évvel ezelőtt történt esemény pedig mára szomorú emlékezésre ad okot.

Aulich Lajos

Miután Világosnál letették a fegyvert, befejeződött az 1848-49-es szabadságharc. A császári haditörvényszék ítélete alapján pedig Aradon kivégezték a magyar honvédsereg 12 tábornokát és egy ezredesét, akik a bukás után kerültek az osztrákok fogságába. Ők a nemzet vértanúivá váltak: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly. 

Százötvenöt esztendővel ezelőtt, még a nap sem kelt fel, amikor I. Ferenc József osztrák császár akaratából az aradi vár egyik sáncában "por és golyó által" kivégezték Kiss Ernő honvédtábornokot, Dessewffy Arisztid honvédtábornokot, Schweidel József honvédtábornokot és Lázár Vilmos honvéd ezredest. 

Ezután csak kevés idő telt el, és esküjük megtartása miatt bitón oltották ki Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly honvédtábornokok életét. 

"Mit mondanának vitéz tisztjeim és katonáim, akiktől a harctéren mindenkor megkívántam, hogy vakon menjenek a halál torkába, ha most én hagynám el őket?" - vélekedett a legidősebb tábornok Aulich Lajos, ki kötelességének érezte bevárni a neki szánt jövőt. Ugyanígy vélekedett erről Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Vécsey Károly és Knezić Károly is. 
Schweidl József, aki 1849 májusától Pest, majd Szeged és Arad katonai parancsnoka volt, az aradi börtönben a következőképp gyónt: "...ártatlanul halok meg. Én a bécsi főhaditanács parancsából jöttem ide zászlóaljammal Olaszországból... ők parancsolták, hogy jöjjek Budára, hogy esküdjem hűséget a magyar kormánynak... s azután mint igaz magyar ember és hű hazafi harcoltam az ügy mellett, eskümhöz és nemzetemhez hű maradva." 

Hittek igazukban, esküjük szentségében, szavaik tisztaságában, így nyílt tekintettel várták a jövőt. S tudták jól, mire számíthatnak. Mind a tizenhárman meggyőződéssel vallották, hogy az általuk szolgált ügy méltó, igaz ügy, amelyért érdemes minden kockázatot, áldozatot vállalni. Sokáig bíztak abban, hogy a győztesek méltányosan ítélik meg esküjük és tiszta lelkiismeretük diktálta tetteiket. Levelek, naplórészletek bizonyítják ezt. Egészen az ítélet kihirdetésének órájáig reménykedtek, de felkészültek a védekezésre is. Amikor pedig eljött a végső óra, olyan büszkén fogadták a halálos ítéletet, mintha csupa dicséretet olvastak volna fel előttük. 

Aulich Lajos (1792-1849) Császári tiszt volt, a Sándor gyalogezred alezredese, 1848-ban honvédezredes, 1849-től tábornok. Görgey híve volt, 1849. Július 14-től augusztus 11-ig ő volt az ország utolsó hadügyminisztere. 

Damjanich János (1804-1849) Szerb határőrcsaládból származott, 1848 nyarán csatlakozott a magyar honvédséghez. A délvidéki sikeres harcok elismeréseként tábornokká nevezték ki. Csapataival nagy sikereket ért el a tavaszi hadjárat során, győzelmeihez nagyban hozzájárult katonai tudása és személyes bátorsága is. Világos után ő is letette a fegyvert a cári csapatok előtt. 

Dessewffy Arisztid (1802-1849) Középbirtokos nemes, 1839-ig a császári hadseregben szolgált. 1848-ban belépett a Sáros vármegyei nemzetőrségbe, alezredes, majd ezredes lett. 1849-ben tábornokká nevezték ki. A temesvári csata után hadosztályát török földre akarta átvezetni, de Karánsebesnél Liechtenstein osztrák altábornagy rábeszélésére letette a fegyvert. A rá szabott ítélet eredetileg kötél általi halál volt, amelyet kegyelem útján főbelövésre változtattak. 

Kiss Ernő (1799-1849) Császári tiszt volt, a Hannover huszárezred ezredese. 1848 nyarán felajánlotta szolgálatát a magyar kormánynak. 1848. október 12-én tábornokká és a bánsági sereg főparancsnokává nevezték ki. 1848. december 22-én altábornaggyá, 1849. január 9-én országos főhadiparancsnokká léptették elő. 

Knézich Károly (1808-1849) A császári sereg tisztje volt, 1848-ban századosként részt vett a délvidéki harcokban. 1849. Márciusától a főseregnél a tavaszi hadjárat során dandárparancsnok ezredesi rangot kapott. A peredi csata után Görgey leváltatta, ekkor Kossuth a felső-tiszai tartalék hadtest parancsnokává nevezte ki. 

Lahner György (1795-1849) Volt császári tiszt, majd 1848-ban a 3. honvédzászlóalj parancsnoka. 1848 októberében ezredes, hadfelszerelési és fegyverkezési felügyelő lett. 1849 januárjától a nagyváradi fegyvergyár vezetője, a szabadságharc hadiiparának irányítója volt. 1849. Február 6-án tábornokká nevezték ki. 

Lázár Vilmos (1815-1849) Volt császári tiszt, 1848-ban százados, 1849 februárjától őrnagy, majd ezredesi rangban dandárparancsnok az északi hadseregnél. Betegsége következtében csak 1849 nyarától vett részt a harcokban. Karánsebesnél tette le a fegyvert. 
Leiningen-Westerburg Károly (1819-1849) A magyar szabadságharc német származású honvédtábornoka előbb császári tiszt volt, majd az 1848-as harcok idején Damjanich parancsnoksága alatt szolgált. Kiváló katona volt, minden csatában kitűnt személyes bátorságával. 
 

Nagysándor József (1804-1849) 1823-tól a császári hadseregben szolgált, 1844-ben huszárkapitányként vonult nyugalomba. 1848-ban a magyar kormány szolgálatába állt, őrnaggyá nevezték ki a Pest vármegyei lovas nemzetőrséghez. Kitűnt a szolnoki, a tápióbicskei, az isaszegi és a váci csatákban. Ezután tábornokká léptették elő. Nagyváradon csatlakozott Görgeyhez, augusztus 9-én Aradra ment és serege maradványaival Schlikkel készült megütközni, de Görgey ebben megakadályozta. Ezután követte a fővezért Világosra, bár nem tartozott Görgey hívei közé. 

Pöltenberg Ernő (1813-1849) Császári tiszt, majd kapitány volt a Sándor-huszároknál. 1848 nyarán ezredével együtt Magyarországra helyezték, ahol a magyar szabadságharc ügyének híve lett. Kitüntette magát a kápolnai csatában. 1849 áprilisában ezredes lett, június 2-án pedig tábornok. Görgey bizalmasaként ô közvetítette a cári hadsereggel folytatott tárgyalásokat a fegyverletételről. Ennek megtörténte után az osztrákok elfogták és 12 társával Aradon kivégezték. 

Schweidel József (1796-1849) Császári tiszt volt a Sándor-huszároknál. Ezredét a forradalom kitörése után Bécsből hazavezette. 1848 októberében tábornok lett, Buda visszafoglalása után Pest hadiparancsnoka. A forradalom bukása után letartóztatták és bitó általi halálra ítélték, de végül felesége könyörgésére az ítéletet golyó általi halálra változtatták. 
Török Ignác (1795-1849) Az 1848-49-es évi szabadságharc alatt Komárom erődítési munkáit irányította, s 1849 márciusáig ő volt a vár parancsnoka. Júniusban Budán, majd júliusban Szegeden erődítéseken dolgozott. 1849-ben nevezték ki tábornokká. 

Vécsey Károly (1807-1849) Császári tisztként őrnagyi rangot ért el. 1848 nyarán a magyar kormánynak ajánlotta felszolgálatait. 1848 decemberétől tábornok, 1849-ben váradi várparancsnok lett. A világosi fegyverletétel idején Temesvárt ostromolta, majd augusztus 21-én ô is letette a fegyvert a cári csapatok előtt. 

 Október (Ősi magyar nevén, Magvető hava) az év tizedik hónapja a Gergely-naptárban. A latin octo szóból származik, melynek jelentése nyolc – utalva arra hogy eredetileg ez volt a nyolcadik hónap a római naptárban, mielőtt a január és február hónapokat hozzáadták az évhez. A 18. századi nyelvújítók szerint az október:mustonos. A népi kalendárium Mindszent havának nevezi, a protestánsok pedig gyakran reformáció hónapjának (mivel Magyarországon október 31-én tartják a reformáció ünnepét).

hajdudorogitanchaz.blog.hu/media/file/Táncház új.doc 

Salsa

A salsa egy világszerte elterjedt társasági tánc neve, mely az utcai latin táncokhoz sorolható. A név közvetlen jelentése fűszeres szósz, mely eredetileg a salsa zenére vonatkozott, de elterjedten használják a tánc jelölésére.
 
 

Története

A Kubában ösztönös, „elvek nélküli” táncok jellemzője a játékosság, a hétköznapi történések stilizált előadása. Az idők során a vallási rituálék táncából több mozgásforma társasági tánccá fejlődött. New Yorkban, a „Spanish Harlem”, vagy ahogy ők nevezték, „El Barrio” a Salsa zene és tánc bölcsője. Itt merült fel az 50-es 60-as években, hogy a Casino (kubai eredetű körtánc) ösztönszerű rendezetlensége már nem elégítette ki a gombamódra szaporodó latin táncklubok igényeit, ezért létre kellett hozni egy új, tudatos táncot. Ekkor profi táncosok és koreográfusok kimunkálták az alapfigurákat, és a Rumbától és Mambótól kölcsönzött alaplépést, mely a tánc összes figurájában fellelhető, s ami aztán az összes ma ismert latin tánc alaplépésévé vált. Ez az „egy lépés előre… egy lépés hátra” volt a Cuban Rumba alap.

A salsára tehát eleinte mambót táncoltak (szünet-2-3-4 ritmusra), ami később egy plusz mozdulattal, a tap-pel egészült ki, mely segítette a táncosokat, hogy ne zenén kívül táncoljanak (tap-2-3-4 ritmus). A salsa tánc napjainkban bizonyára közelebb áll a Puerto Ricó-i bomba tradíciójához, mint a mambó/rumba hagyományhoz, mivel abban a pár forgásaival, egymással és a zenével versenyezve igyekszik csillogtatni ügyességét.
 

Stílusok
 
Kubai salsa

A ma ismert kubai salsa stílus figuraanyag lényegében néhány közkedvelt floridai salsaiskola gyűjtése, illetve annak továbbfejlesztése. A kubai salsára jellemző a természetesség, a vidámság, az egyszerű ritmus. A pár mozgása folyamatosan körkörös, táncirányok nélkül, amit az olykor a felismerhetetlenségig túlbonyolított virtuóz kézmozdulatok, és az afro testmozgás díszít.

Puerto Rico salsa

A kubai salsa mellett ez a másik tradicionális stílus. Jellemzők rá a könnyed, elegáns mozdulatok, a vonalmenti táncirányokat megtartó figurák, és a szinkrontánc (footwork shines). A puerto ricóiak kevesebb forgással és több kifejező testmozgással táncolnak.

New York salsa

New York Salsa (más néven mambó) néhány jelentéktelen megszokást leszámítva teljes egészében megegyezik a puerto ricói salsa stílussal. Kezdetben mindkettőt kizárólag "on2", azaz a zenei második ütésre elkezdett alaplépéssel táncolták, amely a korábbi klasszikus mambó hagyatéka. A '90-es évektől a világszerte szétszóródott tánctanárok és táncosok a New York Salsa népszerűsítésének érdekében a stíluselemeket megtartva létrehozták a New York Salsa "on1" átiratát, azaz a zenei "egyre" táncoló továbbfejlesztett változatot. Vonalmenti táncirányokat megtartó figurák jellemzik, ez a legelegánsabb, legdinamikusabb stílus, amelyet mégis hallatlan kifinomultság jellemez. Lendületes, laza mozdulatok, a gyors dupla és tripla forgások és a kifinomult lábtechnikák (footwork shines) jellemzőek rá. Népszerűségét főként Eddie Torresnek (The Mambo King) köszönhetjük, aki először kezdte el a számolásos rendszerű tánctanítást a new yorki puerto ricóiak körében. Magyarországon ezt a stílust először Szőnyi Levente (SalsaLevi), majd Franklin Camilo vezették be a '90-es évek végén.

Kolumbiai salsa

A salsák közt a kolumbiai stílus egy valóságos különcnek számít. Külsőre egyáltalán nem hasonlít az előbbi négy kategória kubai rumba-alapú táncaihoz, mivel Kolumbiában az amerikai salsa hullám megérkezésekor a saját, szökdelésekkel tarkított 6/4-es ütemű népitáncukat alakították át az új 4/4-es zenére. Így egy gyors lépésekkel mozgó és tüzes salsa stílust kifejlesztve ma a kolumbiai salsa számít a legegyedibb és egyben a legkevésbbé elterjedt stílusnak.

Los Angelesi salsa

A Los Angeles-i salsa stílus a legfiatalabb a salsa stílusok között, a New York-i salsa formai vonásait megtartva a '90-es évek vége felé önálló karaktert alakított ki magának az akrobatikus elemek alkalmazásával. Eleinte a N.Y. stílus 1-re táncolt feldolgozásának volt tekinthető. Eredete miatt előfordulhat, hogy egyes helyeken még mindig 2-re táncolják. A Los Angeles-i salsára a showtánc stílus a legjellemzőbb, melyet nem elsősorban a táncpartner örömére, hanem inkább a táncoló párt körülvevő nézőközönség lenyűgözésére táncolnak. Így a látvány fokozására sorozatos ejtésekkel, dobásokkal és átfordításokkal tűzdelik tele figuráikat.

Rueda

Teljes nevén Rueda de Casino a salsa figuráit alkalmazó körtánc. A párok a kört alkotva, a vezető vezényszavára szinkronban táncolják a figurákat, gyakran párcserével, összefonódásokkal, ami látványossá teszi a közös táncot.

A rueda változatai:

Cuban-style - „Rueda de Cuba” Az eredeti rueda, a casino-ra jellemzően nem sok kötöttséggel
Miami-style - „Rueda de Miami” Sok kidolgozott figurával, a Rueda de Cuba és a Los Angeles stílus ötvözete
A Fülöp szigeteken 2005-től egy helyi változat is kialakult, Ronda de Salsa néven.

Magyarországon

A rendszerváltás után a Budapesten élő kubaiak hatására kezdett el terjedni ez az ismeretlen tánc. Az első rendszeres salsa tánc estek az Almássy téri szabadidőközpontban voltak, majd itt 1999-ben a Salsa Viva Táncverseny is megrendezésre került, ami nagy impulzust adott a magyarországi salsa életnek, összefogva az eddig egymást nem ismerő táncosokat. Ezután sorra nyíltak a tánciskolák, és 2006-tól az ország nagyobb városaiban is tanulható ez a tánc.

Tangó

A tangó nemzetközileg elterjedt társastánc és zenei stílus. Ritmusa két- vagy négynegyedes, koreográfiája komplex, improvizatív. A Río de la Plata országaiban, tehát Argentínában és Uruguayban jött létre.

A zene

Eredete máig sem tisztázott. Legtöbben úgy vélik, hogy a kubai eredetű habanerából származik, melyet Buenos Aires és Montevideo külvárosi bordély-negyedeiben játszottak a 19. század utolsó évtizedeiben hegedűn, fuvolán és gitáron. Feltehetőleg hatott fejlődésére az argentin népi gyökerű milonga és a fekete rabszolgák zenéje, a candombe is. Legjellemzőbb, legsajátabb hangszerét, a bandoneónt a Río de la Plata vidékére 1900-tól érkező német telepesek hozták magukkal, eredetileg vallásos zenei célokat szolgált. A tangó kezdeteiről nagyon kevés lejegyzett anyag áll rendelkezésre, a zenészek akkoriban nem használtak kottát, a zene hallás útján terjedt. Kezdetben valószínűleg ismert, hagyományos melódiákat, habanerákat, polkákat adtak elő ebben az új stílusban.

A tánc
 
Tangó show Buenos Airesben

A tangó zenéje viszonylag lassú, de markáns ritmusú. A tánc természetes formája a hangsúlyokra való lépkedés, ez a szabályos, a zene lüktetésére történő séta (amely a férfi és nő esetében ütemében és irányaiban eltérhet, ameddig a kontaktus megmarad) képezi a tánc alapját. A gyakorlatban rendkívül nagy tere van az improvizációnak, a zene átélése és a rendelkezésre álló tér alapján a táncosok pillanatról pillanatra döntenek a követendő lépésekről. Az „akadémikus” lépést, a salidát bár kezdetben megtanulják a táncosok, de végül szinte sosem alkalmazzák. A tangónak „iskolái” sincsenek, mindenki saját érzései, saját stílusa alapján táncol.

Hogy a párok harmonikusan haladhassanak előre a parketten, nagyon nagy szerepe van a vezetés technikájának. Ezt a táncosok szoros testi közelsége is indokolttá teszi. Ez a pár férfitagjának feladata, egyszerre kell döntenie saját, illetve partnere lépéseiről, melyet elsősorban felsőtestének mozgásával tud kommunikálni. A tangó markáns férfidominanciát mutat (ami csak látszat: inkább a férfi 'szolgálja ki' a nő igényeit, teszi számára a táncot élménnyé azzal, hogy 'előkészíti' a nőnek a táncát).

Az európanizált változata kizárólag táncversenyeken fordul elő más europanizált táncokkal együtt (nemzetközi versenytánc), bár társas formában is űzik, de az teljes egészében a versenytánc formára épül.

Az 'argentin tangó' néven (a megkülönböztetés a európai versenyváltozat miatt keletkezett, Dél-Amerikában csak 'tangó') ismert autentikus változat elsősorban társasági forma, bár létezik színpadi(asított) változata is, az a táncosok nem mérhető részét érinti csak. Nem túl nagy népszerűségnek örvendenek szakmai berkekben az utóbbi műfajból rendezett versenyek, főleg azért mert vagy nem specializált szervezetek (International Dance Organization) rendezik azokat vegyes összetételű (más táncműfajok specialistáiból verbuvált) bírókkal és alacsony számú versenyzővel, vagy pedig üzleti érdekek mentén szakmai erőfölény, presztizs megszerzésére (bírók vagy szervezők részéről) irányuló nyílt vagy meghívásos versenyek formájában kerülnek megrendezésre (Campeonato Mundial de Buenos Aires, Campeonato Metropolitano de Tango). Mindkét szervezet rendez ún. világbajnokságot, de ezek gyakorlatilag nyílt versenyek, amelyeken bárki elindulhat, minden előképzettség nélkül. Az IDO VB-n rendszeresen egy-két tucat induló a jellemző (köztük akár majdnem kezdők is), a Buenos Airesben rendezett versenyen komolyabb indulólétszám mellett, a nagy számok törvénye alapján már magasabb a színvonal, de az indulók szinte kizárólag helyiek, jellemzően pár tucat külföldi vesz részt és még a helyi szakma és média is részrehajlónak tartja a bírókat, amelyek minden évben közel azonosak.

Magyarországon az argentin tangó művelőinek százai szinte kizárólag táncesteken hasznosítják tudásukat. Pár hivatásos oktató és amatőr előadó kivételével a színpadi formával nem foglalkoznak, a versenyből pedig évente maximum egyet rendeznek, jellemzően kéttucat táncos részvételével.

A versenytánc

Napjainkban kétféle tangó van jelen a versenyeken. Az egyik az angol stílusú, melyet a standard táncversenyeken láthatunk, a másik az argentin tangó, amely a divattánc-versenyek egyik igen népszerű programja. A versenytáncos tangóban nincs emelkedés és ereszkedés, az előrehaladások saroklépéssel kezdődnek.

A tangó a második standard-táncként szerepel a versenyeken, latin eredete miatt viszont kitűnik a sorból. Jelenlegi formáját 1929-ben nyerte el. Jellegzetessége: a gyors, hirtelen fékezett, erőteljes haladómozgásokban nyilvánul meg, melyek szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között.

Zenei üteme: 2/4-es, minden ütemben két hangsúly van.

Ritmus: lassú-lassú-gyors-gyors-lassú

Szamba

A szamba az afrikai 'semba' szóból származik amely egy jellegzetes csípőmozgásra utal.

Eredete

A szamba afrikai eredetű, ősi népi tánc, amely a rabszolga-kereskedés útján jutott el Brazíliába. Szaggatott, rövid mozdulatai a megbilincselt rabszolgák mozgását jelképezik, azt hogy még tánc közben sem tudtak láncaiktól megszabadulni. Elsősorban Rio de Janeiróban és Sao Pauloban terjedt el leginkább. A karneválok elengedhetetlen kelléke a szamba ritmusa.
 

A szamba egyszerű lépéseit a kezdők gyorsan megtanulhatják, míg a jó táncosok változatos ritmusában, lendületes testtartásában tánckészségüknek megfelelő variációkat találnak. A szamba felvétele a latin-amerikai táncok versenyprogramjába 1959-től meghozta a szamba átalakulását a „népies” változattól a sportos szambáig.

Rumba

A rumba szó jelentése: ünnep, tánc, felkiáltás

Maga a rumba több kubai páros tánc összefoglaló neve. Zenéjét az afrokubai ritmusok jellemzik. Ennek a zenének két ága fejlődött ki:
habanera
modern rumba

E két zene természetesen szoros kapcsolatban áll egymással. A 19. század leírásaiban szenvedélyes, csábító táncként említik, a nő arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A zenét vagy lassan játszották, mint később az Európában népszerű rumba-bolerót, vagy gyorsabb tempóban, mint a rumba-guarachat-t és a „Kubai Rumbát”.

1930-ban hódította meg Európát. A "The Peanut Vendor" volt az első rumbasláger, amely a világot meghódította. Az első rumba koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek átvettek. 1964-től versenyeken is táncolják.
 

Versenytáncos rumba

1964-ben a rumba felkerült a versenytáncok programjára s azóta is nélkülözhetetlen a programokból. Alapja a rumba-boleró.
Zenei ütem: 4/4
Tempó: 25-27 ütem/perc
 

Jellemzői

Zenéje mérsékeltebb vagy gyorsabb, de általában az utóbbi jellemző. (Nem tévesztendő össze a latin boleróval, amely valóban lassú, szomorú zene.) A klasszikus tánczenén kívül néhány popzenére is lehet rumba lépéseket táncolni. Zenei üteme 8/8-as, amely a következő ritmusképlet szerint oszlik meg: 3+3+2.

A marosszéki „lassú csárdás” vagy „jártató” a helyi táncciklus harmadik tétele. Két régi stílusú páros tánc veszi közre: a sebes forduló és a korcsos. Lassú dűvő kíséretű 4/4-es ütemű, pontozott ritmusú kísérőzenéjét szöveges formában is ismerik. Az újabb műcsárdás zene egyre inkább kiszorítja a régi stílusú dallamokat, bár a zenészek a tánc elején általában eljátszanak néhány archaikusabb nótát is. A tánc formakészletére az új stílusú csárdás és a régi korcsos is hatást gyakorol. A kétlépéses csárdást a zárt forgást egy-egy párelengedő kiforgatása díszíti. Felső-Maros mentén a lassú csárdásban falvanként, nemzedékenként bizonyos eltérés figyelhető meg a fent- és lenthangsúly tekintetében. Táncpéldánkban mindkét idős előadó lenthangsúlyosan adja elő a főleg helyi forgós-forgatós motívumkészletből álló táncot, csupán a tánc bevezetésében, a dallamra-tempóra ráhangolódás alatt jelenik meg a csárdást képviselő kétlépéses alapmotívum. A ciklus leggyorsabb tempójú friss csárdása, a "cigánycsárdás" a táncciklus utolsó vagy utolsó előtti helyét kapta, előadása közben gyakran felemelt kéztartással figuráztak. Az egylépéses csárdás és a páros forgás mellett kopogó, bokázó, cifra, légbokázó motívumok színesítik a táncot.

A Felső-Maros menti csárdás kísérőzenéje vegyes: közöttük régies ereszkedő dallamok, cigány és román eredetű hangszeres dallamok, valamint újabb népies műzenei darabok figyelhetők meg.
 

A lassú és sebes csárdást Kalotaszegen viszonylag egységesen a magyarországihoz hasonló tempóban járják. A lassú csárdás zenéjében uralkodnak az új stílusú és népies műdalok, de olykor közöttük régi lassúk és verbunkos darabok is megtalálhatók. A "szapora"-ként emlegetett gyors tétel vegyes eredetű dallamaira főként a nyolcütemes periódusok jellemzőek.

A kalotaszegi Alszeg és Felszeg csárdásai formailag egyszerűbbek, kevésbé díszítettek, mint a Nádas mentén táncolt változatok. Az egyik legszembetűnőbb különbség, hogy az Alszeg és Felszeg falvaiban a csárdást kivétel nélkül lenthangsúlyosan járják, míg a Nádas mente falvaira a fenthangsúly jellemző. Azonban a Nádas menti csárdások formagazdagsága is eltérő: Inaktelkén, Magyarvistán, Magyarlónán szegényesebb, Mérán, Bogártelkén, Tordaszentlászlón gazdagabb motívumkészlettel táncolják. A két tétel között azonos motívumokat alkalmaznak: a kétlépéses csárdást, a sima fenthangsúlyos forgást, a félfordulós kopogókat, a nő kar alatti kiforgatását és néha emelve ugratását. A férfi figurázás közben a legényes egyszerűbb, főként csapásoló motívumait járja, mialatt a leány sarkon forog, vagy - hosszabb figurázás esetén - félrehúzódva várakozik. Gyakran előfordul, hogy a férfiak összeállva egymáshoz igazodva figuráznak.
 

A Maros-Külüllő-vidéki páros táncok nem tekinthetők egységesnek. A két folyó közének nyugati részén három, középen kettő, keleti felén három-négy tételből áll a csárdás.



Lőrincréve környékén a csárdást és a szaporát egy "lassú", vagy más nevein "öreges", "vénes" páros tánc előzi meg, melynek zenei kíséretében és formakészletében a régi és újstílus közötti átmeneti páros táncok nyomait fedezhetjük fel. Tánckísérő zenéjét régi, ereszkedő jellegű 8, 11-16 szótagos és "jaj-nóta" típusú dallamok alkotják. Szokatlan a gyorsdűvős kontra kíséret. A páros tánc bevezető formulájaként a legény a leányt a karja alatt egyszer megforgatja, s aztán kezdenek neki a táncnak. A "lassú" formakészlete igen egyszerű: az egyenletes páros forgást a periódusok végén irányváltás szakítja meg. Balra haladó forgásnál az irányváltás a nő kar alatti kiforgatásával történik, ellentétes irányú forgásnál a férfi egyszerűen kiereszti a nőt. Három, jobbra-balra-jobbra végzett forgás után pihenő sétálás következik. A "csárdásnak" nevezett középső rétegben már erőteljesebben jelenik meg az újstílus hatása. A kísérőzene tempója és dallamkincse az általános csárdás stílusnak felel meg, dallamkincsét elsősorban a pontozott, alkalmazkodó ritmusú, közismert, főleg tripódikus, új stílusú népdalok és népies műdalok jellemzik. A tánc motívumkészletében feltűnnek a dobogó-figurázó motívumok, s egyre több a kiforgatás és a külön táncolás. A harmadik, s egyben leggyorsabb tétel elnevezései, mint a „sebes”, „szapora”, „serény”, „szökős” vagy „cigánycsárdás” főleg a tánc tempójára, mozgásformájára és vélt eredetére utalnak. A gyors esztamos kísérőzenét nyolcados alapmozgású pontozatlan, tetrapódikus dallamok adják. A tánc formakészlete megegyezik az előző két tételével, bár a mozgásamplitúdó a magas tempó miatt szűkebb. A zenei és motivikai tulajdonságokat figyelembe véve mai ismereteink szerint a Maros-Küküllő-vidék gyors páros táncát két altípusba sorolhatjuk. A nyugati szapora a dél-erdélyi román hategena tánchoz hasonlít, míg az északi friss a magyarosabb, a marosszéki székelység cigány csárdásához kapcsolódik. A Maros-Küküllő-vidék keleti részein a lassú és a friss közé ékelődik a székely verbunk dallama, melyre szintén páros táncot járnak.

Magyarózdról és Csávásról való táncpéldáinkban a táncosok többé-kevésbé azonos szerkezetű, többször előadott szakaszokból építik fel csárdásukat. A szakasz a páros forgókat megelőző kopogó-cifrázó lépésekkel kezdődik, majd többször, váltakozva mindkét irányba forognak. A forgások irányváltásaikor a zárt fogást kiengedik, s a nők kiperdülhetnek, a férfiak pedig a váltást kopogókkal hangsúlyozzák. Végül a szakaszt egyszerű, "kétlépéses csárdás" motívumból álló pihenő rész zárja.
 

A mezőségi magyarság „lassú csárdás”, „ritka csárdás” néven, kissé emeltebb tempóban táncolta új stílusú páros táncunk lassú típusát, mint a románság „tiganeste” (cigányos) vagy „ceardas romanesc” (román csárdás) elnevezésű, hasonló táncaikat.

A mezőségi lassú csárdás augmentált, pontozott ritmusú, heteropódikus dallamait lassú dűvővel kísérték. A dallamokat gyakran énekelték is, vagy csujjogatásokkal (táncszavakkal) adták elő. A tánc a zene negyedelő alapritmusa mellett gyakran nyolcadossá aprózódott. A motívumsorok a zene egységeihez illeszkedtek. A táncos párok nagykörben állva, a nap járásával ellentétes irányban lassan haladva „rendre” táncoltak, azaz a cigány elé álltak ki figurázni. Kétlépéses csárdás, félfordulások, fenthansúlyos forgás, a nők kar alatti kiforgatása, elengedése, bokázó-dobogó-lábkörző és csizmaverő figurázások voltak a lassú csárdás jellemző fordulatai. A tánc állandóan változó páros viszonyai és fogásmódjai közben a férfiak egyik vagy mindkét szabad kezükkel állandóan pattintgattak, „füttyögettek”. A mezőségi csárdást rendkívül virtuózzá és látványossá tette a nők gyakori kar alatti vagy elengedett kiforgatása, "hát mögé történő dobása", amelyek közben a nők a vidékre jellemző sajátos módon egészeket perdültek.

A „sűrű csárdás”, „sűrű cigánytánc”, román nevein "tiganeste iute", "ceardas iute" általában a mezőségi táncciklus záró tánca volt. A tánc formai-ritmikai vonásai, mozzanatai megegyeztek a lassú csárdáséval, tulajdonképpen annak gyorsított, koncentráltabb változatának tekinthetők. A lassú csárdáshoz hasonlóan a sűrű csárdást is "rendre", azaz körben állva és sorukat kivárva táncolták. A férfi szóló alatt a lány gyakran magára hagyva leállva várta ki az egyedül vagy egymással szemben táncoló férfiak figurázását. A sűrű csárdáshoz 2/4-es ütemű esztam kíséretű, régi, új és vegyes vokális és hangszeres jellegű dallamokat tartalmazó, mérsékelt tempójú (Mm. negyed = 138-168) kísérőzenét játszottak.

A tánc feltehetőleg legrégiesebb formáját a cigányok őrzik a "csingerálásban", amelyhez zenekíséretül a mezőségi csárdás gyors tételének dallamai jelentek meg. A tánc előadásakor a nők aprózó, virtuóz lábfigurákkal, a férfiak rendkívül változatos ritmikájú csapásokkal hosszú ideig külön táncoltak, páros forgásba elvétve, esetleg a tánc végén fogództak össze.
 

Az egységes tömbben élő, viszonylag korán polgárosuló székelység körében már a 19. század második felében megjelent az új csárdás divat, kiszorítva a lassú és sebes részből álló régi székely táncokat. A tánc elnevezései utalhattak a tempóra ("lassú", "csendes", "sebes", "serény"), a jellegzetes mozgáskincsre ("lépős", "szökős", "szöktető", "ugrós"), vagy a táji változatokra ("korondi", "sóvidéki"). A lassú csárdásban olykor feltűnt a régies személynév alapján történő táncnévadás is (Gábor Ignácé). Az új táncdivat a kísérőzene arculatát is átalakította. Az új stílusú népdalok, a népies- és műzenei eredetű hangszeres darabok megjelenését a tánctempó fokozódása is kísérte. A "kétlépéses csárdás" motívumokkal induló székelyföldi csárdásba a régi székely páros tánc egyes mozzanatai is átszűrődtek. Megmaradt a páros forgók lenthangsúlyos jellege, a csalogató párelengedés, az átvetők és a lány kar alatti kiforgatása. A frissben a férfiak a dobogó-ugró jellegű figurákat is előadhattak, amelyeket a székely verbunkból kölcsönöztek. 

A bukovinai székelyek régies stílusú ugrós táncát, a "silladrit", "csoszogtatóst", vagy "árgyeleánost" páros formában is járják. A lenthangsúlyos forgó páros silladri a régi stílusú, nyolcados alapritmusú páros táncok közé soroljuk. Csoportos vegyes formája az ún. "körsilladri". Amennyiben új stílusú, pontozott ritmusú, augmentált, heteropódikus csárdás zenét húznak a zenészek, akkor a megváltozott kísérőzenére a silladrit párosan járják. A bukovinai új stílusú csárdás vagy magyaros formagazdagsága nem éri el az erdélyi változatokét. A csárdásnak két tételből áll: a lassúbb „trambalanka”-ból és a „frisses”-ből. A lassút egyszerű lépésekkel járják, frisset figurázzák. 

Erdély földrajzi és nemzetiségi helyzete, önálló történeti fejlődése sajátos tánckultúrát hozott létre. Ebben együtt érvényesült a hagyományok töretlen megőrzése, továbbfejlesztése, a tagoltság sokszínűsége és a különböző, együtt élő népek kapcsolata, szokásaik kölcsönhatása. Erdély kulturális nyitottsága a 18. századtól fokozatosan megszűnt, ezért az újabb hatások ezen a területen nem jelenetek olyan mértékben, mint korábban. Az új táncstílus így nem, vagy csak igen későn fejtette ki hatását, ezért Erdély több vidékén is sajátos átmeneti táncfajtákkal találkozunk. Itt még a 20. század második felében is egymás mellett élt a korábbi történeti periódust képviselő forgós-forgatós tánc, valamint az új stílusú csárdás. A csárdás a régi páros táncokhoz igazodva illeszkedett a helyi táncciklusba, gyakran felvette a régi táncok lassú tempóját, aszimmetrikus ritmikáját. A gyimesi csángóknál a régi lassú és sebes magyarost csak a közelmúltban váltotta fel a lassú és sebes csárdás. Ebben a kutatás által is megfigyelhető esetben az átalakulás nem a tánc szerkezetét és motívumkincsét változtatta meg, hanem csak metrikai, ritmikai, tempó- és dallamkincsbeli átalakulás következett be. Azonban a változásban előbbre járó mezőségi, kalotaszegi csárdásokban is egyértelműen felismerhetők a régi páros táncként számontartott marosszéki forgatós stílusjegyei. A párok egymás oldalán táncolása, illetve a nő gyakori átvetése a férfi egyik oldaláról a másikra a középkori vonulós páros és forgós táncok emlékét idézi. A formagazdagság, a változatos páros viszonyok, a régies metrikai szerkezetek és a kísérő zene régies, dallamai és előadásmódja eredményeképpen új stílusú páros táncunk legszebb élő formái Erdélyben maradtak fenn. 

 Szeptember (Ősi magyar nevén, Földanya hava) az év kilencedik hónapja a Gergely-naptárban, és 30 napos. E hónap neve a latin septem szóból ered melynek jelentése hét, mivel szeptember eredetileg az év hetedik hónapja volt a római naptárban. Az ókori görög kultúrában a szeptembert Βοηδρομιών-nak (Boēdromion) hívták. A 18. századi nyelvújítók szerint a szeptember: gyümölcsönös. A népi kalendárium Szent Mihály havának nevezi.

Augusztus 

Augusztus (Ősi magyar nevén, Újkenyér hava) az év nyolcadik hónapja a Gergely-naptárban, és 31 napos. Nevét a híres római császárról Augustus Octavianusról kapta. Az, hogy ez a hónap – különös módon – a július után szintén 31 napos, annak köszönhető, hogy Augustus császár ugyanannyi napot akart, mint amennyi a Caesarról elnevezett júliusban van. Augustus ezt a hónapot odahelyezte, amikor Kleopátra meghalt. Mielőtt Augustus átnevezte ezt a hónapot augusztusra, latinul Sextilis („hatos”) volt a neve, utalva arra hogy eredetileg ez volt a hatodik hónap a római naptárban, amely kezdetben még a márciussal kezdődött.

A 18. századi nyelvújítók szerint az augusztus: hévenes. A népi kalendárium Kisasszony havának nevezi.
 

 Július

Július (Ősi magyar nevén, Áldás hava) az év hetedik hónapja a Gergely-naptárban, és 31 napos. A római naptárban kezdetben ez az ötödik hónap volt. Ennek megfelelően latinul eredetileg Quintilis („ötös”) volt a hónap neve, csak később Julius Caesarról nevezték át júliusra. A 18. századi nyelvújítók szerint a július: kalászonos. A népi kalendárium Szent Jakab havának nevezi.

Egészen a 18. századig a nagyon hasonló női keresztnévből, a Júliából származtatták.
 

                                                          Hova menjünk,

milyen tájra?
Hegyre talán
vagy pusztára?

Folyópartra
vagy erdőbe?
Faluszéli
zöld mezőre?

Lepkét fogjunk
vagy horgásszunk?
Vagy mégiscsak
hegyet másszunk?

Akár erdő,
akár folyó:
gyönyörű a

                                                                                vakáció!                                               

Mindenkinek örömökben és pihenésben gazdag nyári szünetet kívánok az egész Táncház nevében!

A magyar néptáncok új történeti stílusrétegének zömét nemzeti társastáncunk, a csárdás alkotja. A csárdás kialakulásában nagy szerepet játszottak mindazok a nyugat-európai divathatások, amelyek a reneszánsztól a 19. századig fokozatosan honosodtak meg és halmozódtak fel a Kárpát-medence népeinek tánckultúrájában. A régi páros táncok átértékelt, a kor követelményeihez igazított táncaként a területileg kevésbé differenciált új stílusú csárdás egységes formáját, határozott nemzeti karakterét és nevét a 19. század első felében nyerte el. A csárdás a magyar táncéletben a 20. század fordulójára minden egyéb tánctípust háttérbe szorítva egyeduralkodóvá vált.

Sajátos zenekísérete és előadásmódja mellett a csárdást az európai páros táncok jellemző formai jegyeinek szintézise jellemzi. A csárdás motívumainak, mozzanatainak párhuzamait - néha pontos megfeleléseit - csaknem hiánytalanul fellelhetjük a különféle európai, elsősorban közép-kelet-európai páros táncokban. A különféle összefogódzási módok egész sora keveredik a csárdásban; a régies külön táncolás és a nyílt fogásmódok ötvöződnek az újabb zárt fogásokkal, és néha megjelennek bonyolultabb, főleg az osztrák páros táncokból ismert tartás változatok is.

A kötetlen szerkezetű csárdás két, lassú és friss részre tagolódik, régiesebb formájában három önálló tételből állhat (Szatmárban például a három tételt „csendes”, „csárdás” és „ugrós” néven tartják számon). Az egyes részeket egymástól a nevükben is jelzett tempókülönbség mellett jelentős zenei (dallamkészlet, metrum, ritmus, kíséretmód) és formai (összefogódzás, motívumkincs) sajátosságok is megkülönböztetik. A lassút részt elsősorban a "kétlépéses csárdás" motívum és annak változatai jellemzik. A friss részben leginkább a függőleges lüktető hullámzás, valamint az ún. „bukós”, „lippentős”, „félfordulós” vagy „átvetős” motívumok fordulnak elő. A friss részek fontos alkotóeleme a közép-európai páros táncokra jellemző zárt fogásmódú forgás, és díszítő motívumként megjelenhet a nő kar alatti forgatása, emelve ugratása és "eldobása", azaz a partnert elengedő kiforgatása. A régi szimbolikus, "növekedésvarázsló", emelő mozdulat az európai páros táncokba már a reneszánsz idején stilizálva beszűrődött.

Csárdásaink "frissének", gyors részének legszebb, legköltőibb mozzanataként tartjuk számon a „szerelmi csalogatás”, a férfi-női kapcsolat játékos-évődő táncos kifejezését, amely már régi tánctípusaink vegyes-páros formáiban is feltűnt. A páros táncokból elmaradhatatlan „csalogatást” az i. sz. 1000 körül, Dél-Németországból származó legrégibb páros tánc jellemzés említi elsőként. A csalogatás szerelmi, játékos tartalma mellett módot ad a férfi egyéni táncának, figurázásának kifejlődésére is, mely többnyire a verbunk motívumkincséből táplálkozik.

A csárdás területi tagozódás szerinti típusai fejlődésmenetük eltéréseiből levezethető táji sajátosságokat mutatnak. A táncciklusok tartalma, valamint a táncok formai és zenei különbsége alapján dunai, tiszai és erdélyi csárdás dialektusokat állapíthatunk meg.

A nyugati, dunai régió régiesebb táncciklusaiban a lassú csárdás hiányzik, s a verbunk alkotott táncpárt a friss csárdással. Ennek következtében a később megjelenő, e két tánc közé ékelődött lassú csárdás formailag alapvetően elüt az őt követő friss csárdástól. A kétlépéses motívumból és forgásból álló lassú csárdás szegényes motívumkincseivel szemben a dunai dialektus friss csárdása változatos kopogó, sarkazó, bukós-lippentős figurákból építkezik.

A tiszai csárdás dialektusba a verbunk páros formái gyakran keveredtek a lassú csárdással. Az összefonódás a rá következő gyors páros tánc karakterét is döntő mértékben befolyásolta, mert a nyílt összefogódzású páros verbunk és lassú csárdás motívumkincse a gyors tételbe is átszivárgott, s így a három rész formakészlete között nagy különbségeket megállapítani nem lehet.

Az erdélyi tánckultúrában a csárdás megkésve, a régi páros táncokkal gyakran keveredve, egymásba fonódva jelentek meg. A régies tradíciójú Gyimesben például csak az 1980-as években szorította ki a lassú és sebes magyarost a csárdás. A mezőségi ritka és sűrű csárdásban pedig még egyértelműen felismerhetjük a forgós-forgatós jelleget, mely a kiforrott, magyarországi csárdás előképének tekinthető.

A páros csárdás mellett két különleges táncformát, a hármas csárdást és a körcsárdást is meg kell említenünk. Az egy férfi és két nő által járt hármas csárdás rokon típusait a dél-erdélyi románok körében "invirtita" és "purtata" néven, a bácskai délszlávoknál "momacko kolo" elnevezéssel, a kárpáti lengyelek táncai közt pedig "goralski trojka"-ként említve is megtalálhatjuk. A hármas táncok a régi udvari tánckultúrában éppúgy megfigyelhetők voltak, mint a nyugat-európai néptáncokban.

A csárdás csoportos formája, az ún. "körcsárdás" divatja az 1920-as években kezdődött, főként a magyar nyelvterület keleti felén, ahol a karikázó hiányzott. A kötetlen szerkezetű páros táncból a mulatság folyamán alkalmi jellegű, forgásból álló körtánc alakult. Két vagy több pár összekapcsolódásakor a tánc óhatatlanul szabályozódott, félig kötötté vált, míg a körtánc újabb páros tánccá nem bomlott. A csárdás e körformán keresztül érintkezik az énekes leánykörtáncokkal.

A csárdás kísérőzenéje négyfajta dallamkategóriából merít: a hangszeres verbunk- és friss csárdás dallamokból, a népies műdalokból és az újstílusú parasztdalból. A csárdás divatja a verbunkos muzsika oldalhajtásaként kialakuló csárdás zenével és új stílusú népzenénkkel együtt rohamosan terjedt a magyar nyelvterület határain túl is, jelentős hatást kifejtve a szomszéd népek páros tánc kultúrájára is.
 

Makfalva a Székelyföld történelmi székei közül Marosszékhez tartozik, a tájegység keleti felén fekszik. Marosszék a Székelyföld legsűrűbben lakott és legfejlettebb tánckultúrájú északnyugati vidéke. Legnagyobb központi települése Marosvásárhely. Marosszék két kisebb táncdialektusra oszlik: 1. A Maros-Nyárád-Kis-Küküllő közi teljesen magyar lakosságú keleti részre és 2. a Maros-jobbparti, románokkal vegyes lakosságú ún. Székely Mezőségre.
A székely verbunkot vagy csűrdöngölőt szóló és csoportos formában kör alakban járták cikluskezdő táncként, de ma már csak a táncszünetek vagy lakodalmak virtusos mutatványaként fordul elő.
Marosszék legjellemzőbb, ma is élő virtuóz forgó-forgató-figurázó tánctípusa a lenthangsúlyos marosszéki forgatós vagy korcsos. A tánc két altípusa a) a lassúbb tempójú, szélesebb elterjedésű marosszéki forgatós vagy korcsos és b) a Mezőségen és a Maros mentén használatos ennek egy gyorsabb formája is sebes, szapora, sebes forduló vagy magyarforduló néven. A marosszéki forgatós elhelyezkedése a táncciklusban vidékenként, néha falvanként is eltér. Többnyire a táncciklus közepén vagy végén táncolják.
A lassú csárdás vagy jártatós lassú dűvő kíséretű, formakészletét a kétlépéses, a páros forgás, szerényebb kopogó figurázás, bokázások, s ha a táncot korcsosan járják, egy-egy párelengedő kiforgatás alkotja.
A leggyorsabb tempójú páros tánc a friss csárdás, a cigánycsárdás vagy szökős. Motívumkincsére az egylépés, páros forgás, a verbunk motívumaihoz hasonló kopogó figurázások, bokázók, légbokázók, cifrák jellemzők. Gyakran felemelt tartású kézfogással hosszan figuráznak. A Nyárád mentén újabban a szökőst több pár kisebb vagy nagyobb körökbe fogódzva sokáig együtt maradva táncolja.
Marosszéken kétféle táncciklussal találkozunk. 1. Keleten a Maros-Nyárád-Kis-Küküllő közén a szakasztásnak nevezett ciklus egyszerűbb: a verbunkot a lassú, a forgatós, majd a szökős követi. 2. A mezőségi, Maros menti párban 5 tánc: a verbunk, a sebes forduló, a lassú csárdás, a korcsos és a cigánycsárdás követi egymást.
A marosszéki tánczene kiemelkedő gazdagsága és fejlettsége az itt élő sok cigányzenésznek is köszönhető. A vonószenekarból itt alig hiányozhat a cimbalom, s e hangszer legvirtuózabb kezelőivel ezen a vidéken találkozunk.
 

A csángók több Romániában élő magyar nyelvű kisebbségi népcsoport összefoglaló neve. Három fő csoportjuk van: a moldvai csángók, a gyimesi csángók és a barcasági csángók. A moldvai csángók a magyar szóhasználat szerint a Romániában, Moldva tartományban élő magyar nyelvű népcsoport tagjai, akik vallási szempontból a moldvai katolikus lakosság részét alkotják. A középkortól indult meg kirajzásuk, a történelmi Magyarország határán túlra. A Szeret patak völgyében a Keleti-Kárpátok túlsó oldalán Bákó és Román környékén telepedtek le. A magyarul is tudó moldvaiak száma ma 62 ezer körülire tehető. Falvaik: Lészped, Klézse, Gajcsána, Külső-Rekecsin, Lábnik, Pusztina stb.
Egy moldvai falu táncrepertoárja általában közel 40 táncból áll, melyeket részben magyar, részben román nevekkel illetnek. A motívumismétlő vagy strófikus szerkezetű táncokhoz többnyire egy-egy állandó dallam és táncnév kapcsolódik. A nevek pedig falvanként, sőt nemzedékenként is különbözhetnek, így a csángó tánckincsben nem egyszerű az eligazodás. Tánckészletük lényegében azonos a moldvai-kárpáti románságéval, rendkívüli hagyományőrzésük miatt azonban sokszor régiesebb. Tánckultúrájukra a középkorias kollektivitás, az egyéni műfajok szinte teljes hiánya jellemző, így benne erdélyi vagy magyaros vonás kevés van. Maguk a táncok több szempontból is eltérnek más, Kárpát-medencei tájegységek lépésanyagától. Moldvában nincsenek szóló táncok és az egy táncon belül használt lépések sem térnek el annyira egymástól, mint azt máshol megszokhattuk. A táncosok a körtáncokban nem lépnek mindig egyformát, sok tánclépésnek számos variációja van és egy ember több figurát is táncol. Ezek a lépések azonban mindig figyelembe veszik a kör lüktetését, haladási irányát és természetesen az irányváltásokat is.
A csángók táncainak egy részét a legarchaikusabb formában, körben táncolják, nők és férfiak vegyesen (pl.: lassú kezes, gyors öves, dobogós hóra, botosánka, bulgarászka, korogyászka, ráca, tolumba, oficerászka…). Átmeneti csoportot jelentenek a páros tánccal ötvözött körtáncok, amikor a láncban összefogódzva járt motívumsor páros forgásokkal váltakozik, például: a banumarocsini, a csimpolyasászka. A páros táncok népes csoportjában több különböző eredetű táncot találunk. Néhány szabadabb, legalább motivikailag variálódó – erdélyi, kárpáti és ukrán – hatású páros táncok: kettős (de doi), erdélyes (ardeleanca), magyaros, csárdás, ruszászka (ruseasca), románca (romanca) mellett a teljesen egyöntetű, egy dallamhoz kapcsolódó kötött táncok vannak többségben. Ezek motivikai, szerkezeti szempontból közép-európai jellegűek, s német, illetve lengyel közvetítéssel terjedhettek el Moldvában: keresel, floricsika, tindia, seremoj.
 

Domaháza a Bükkhegység nyugati lábánál egy hegyekkel körülzárt mély katlanban fekszik, Ózd város vonzáskörzetében. A község a Hangony-patak és a Tóvölgy-patak két partján települt, korábban Hangonyfőnek is hívták. Határos Nógrád és Heves megyével, északnyugaton pedig Szlovákiával.
Domaháza a palócság keleti ágához tartozik, Barkóságnak is hívják ezt a környéket. A népviselet egyszerű volt, nőknél mintás bőszoknya sok alsószoknyával, felsőrésszel, illetve ingváll, fehér blúz mellénnyel és fejkendő \"domaháziasan\" megkötve. A férfiaké a csizmanadrág, fehér ing és mellény. A falu gazdasági életére mindig az állattartás, pásztorkodás volt jellemző, így különösen sok a juhászélettel kapcsolatos ének.
A Barkó-vidék jellegzetes tánctípusai – vasvári verbunk, vasvári páros, csárdás, karikázó – jellemzően fenthangsúlyos, rugózós, improvizatív felépítésű táncok. A vasvári verbunk szólóban vagy csoportban járt férfitánc, amelynek vegyespáros formái is ismeretesek. A vasvári párost a csárdás helyi formájától csupán jellegzetes zenéje különbözteti meg. A páros változatok figurázósak, vagy összefogódzás nélkül járják, vagy csak kézfogással, a frissben már a szokásos váll- és derékfogást is alkalmazzák. A csárdásban a hagyományos zárt fogásban táncolnak. Itt is fellelhető a zárt körben táncolt lánytánc, a karikázó, mely a megszokott hármas tagozódást követi: lépő, csárdás, futó.
A \"vasvári\" elnevezést egyesek a Bolyok-Vasvár helységről, míg mások a negyvennyolcas márciusi ifjak egyik vezéregyéniségének, Vasvári Pálnak nevéből származtatják.
 

Június

Június (Ősi magyar nevén, Napisten hava) az év hatodik hónapja a Gergely-naptárban, és 30 napos. Nevét Junóról (római istennőről) kapta, aki Jupiter felesége volt. A 18. századi nyelvújítók szerint a június: termenes. A népi kalendárium Szent Iván havának nevezi.