A \"csángó\" elnevezést több magyar ajkú, romániai magyar népcsoportra is használják, a táncházmozgalom ezek közül kettőt tart számon, a gyimesi és a moldvai csángókat. A gyimesiek Erdélyben, a Székelyföld peremén élnek, a Keleti-Kárpátokban, a Tatros folyócska és a beléfutó patakok völgyeiben. E vidék sokáig lakatlan volt, csak a XVII. század végén indult meg itt a betelepedés. A gyimesi csángók szerint őseik a katonai szolgálat elől futottak erre az erdős vidékre, ezzel kapcsolatos a csángó szó eredete is: csángó az, aki \"elcsángált\" (elment) a közösségtől. A csángók bujdosásukkal magyarázzák a moldvai csángókéhoz hasonló öltözetüket is. Ezt egykoron azért használták, hogy megtévesszék az őket üldözőket, hogy azok ne ismerjék fel bennük a szökött székely katonát. Földrajzi elzártságuk és peremhelyzetük miatt a gyimesiek folklórja a magyar népi műveltség egyik legrégiesebb, táncokban, énekes és hangszeres népzenében rendkívül gazdag változata, amely más vidékeknél lényegesen tovább fönnmaradt.
Itt nem találhatók tömör falvak, csak tanyatelepek, ezek pedig \"patakokra\", \"patakvölgyekre\" oszlanak, melyek sokszor egy-egy családnév után kapták nevüket. (Pl. Antalok pataka, Komját-pataka, Bothavas-pataka, Farkasok pataka, Ugra-pataka, Gáborok-pataka, Tímárok pataka stb.). A legismertebb és legnépesebb három falu: Gyimesfelsőlok (Lunca de Sus), Gyimesközéplok (Lunca de Jos), és Gyimesbükk (Ghimeş Faget).
A parasztzenészek egyik sajátos népi eszköze, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35 féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, csárdást, németest, héjszát. A zenészdinasztiák tagjai közül sokan ismerték Pulika Jánost és Mihályt, Halmágyi Mihály gardonyost és társát Gizi nénit. Zerkula Jánost, a gyimesi népzenészt a népművészet mestereként ismerik.
Gyimesi csángók táncai: a féloláhos, a verbunk, a lassú- és sebes magyaros, a csárdás, a kettős jártatója és sirülője, a lakodalmas és a medvés tánc. A gyimesi féloláhos és a verbunk az erdélyi férfitáncok legegyszerűbb régies típusai közé tartoznak. Sajátos páros táncuk a lassú magyaros és a sebes magyaros. Balkáni jellegű táncaik a héjsza, a korobjászka, a tiszti héjsza, a legényes, a csúfos, a békási ruszka, a féloláhos héjsza, a hosszúhavasi, a régi héjsza és a kerekes. Újabb táncuk a kötött szerkezetű közép-európai polgári tánc a háromsirülős, az egypattanós, a háromtoppantós, a hétlépés, a balánka, a csoszogtatós, a porka, a talján porka és a sebes polka, a moldvai, a sánta németes és a sormagyar.
 

Bonchida (Bruck, Bonţida) Kolozsvártól 30 km-re, a Mezőség nyugati szélén, a Szamosmelléki dombvidék Széki ágában, az itt északra kanyargó Kis-Szamos jobb partján, a délről érkező Kötelendi (Gyéres) patak torkolatánál fekszik. A XX. század végén lakosságának 57%-a román, 26%-a magyar, 17%-a pedig cigány volt. \"A bonchidai felvételeket hallgatva meggyőződhetünk róla, hogy az egymás mellett élő, mindhárom nép közötti kölcsönhatások csak gazdagították és szebbé tették ezt a zenét.\" (Kallós Zoltán)
Bonchidán a XX. század közepéig két fajta táncciklus létezett: egy magyar, és egy román. Az összesen hat tánctípusból álló táncrendek 3 férfitáncot és 3 párostáncot tartalmaznak, melyből a magyarok négyet, a románok öt táncfajtát alkalmaznak. Ebből etnikus jellegű a lassú magyar, valamint a barbunc és az invirtita.
Magyar táncrend: lassú (ritka) magyar – sűrű magyar – lassú csárdás – gyors csárdás
Román táncrend: barbunc (verbunk) – fecioreste des (sűrű legényes) – tiganeste (lassú csárdás) – invirtita (forgatós) – tiganeste iute (gyors csárdás)
 

Szék község, Erdélyben, a mai Kolozs megye területén (egykor Doboka, majd Szolnok-Doboka megye), Kolozsvártól északkeletre található. A település a Kis-Szamos egyik mellékvölgyében, dombos vidéken, Mezőségen fekszik. A község három szege, utcája – Felszeg, Csipkeszeg, Forrószeg – mint kisebb területi egységek, valószínűleg középkori eredetűek lehetnek. A falu viszonylagos zártsága miatt a mai napig fenntartotta jellegzetes viseletét, varrottasait, szőtteseit, táncát, zenéjét, szokásait. A férfiak szalmakalapja, kék posztó mellénye, bő ujjú fehér inge, az asszonyok fekete-piros viselete jellegzetes és egyedülálló. A széki táncok a Mezőségen belül külön csoportot alkotnak.
A közösségi táncélet zárt hagyományai biztosították Széken Erdély s egyben a Kárpát-medence egyik legépebb, fejlett táncciklusának (táncrend) fennmaradását, amelyben számos régibb tánc- és zenestílus, műfaj és típus ötvöződött: sűrű tempó – ritka tempó – magyar (négyes) – lassú – csárdás – porka – hétlépés. A széki táncok mindegyike kapcsolódik a környező közép-erdélyi tánckincshez, de összefüggő egységükben csak Székre jellemzőek. A tánckincs egyszerűbb, szabályozottabb és közösségibb jellegű, mint másutt (nincsenek kiemelkedő táncos egyéniségek), viszont műfaji-formai-zenei tekintetben többrétű.
A széki sűrű tempó a közép-erdélyi legényes legegyszerűbb Szamos-völgyi, mezőségi altípusának változata. A férfitánc mindig ezzel kezdődik és ezt követi a ritka tempó. A ritka tempó (ritka legényes) az ún. lassú legényesek Mezőségen elterjedt egyik fajtája, amely a közép-erdélyi románság körében is általános.
A \"magyar\" vagy \"négyes\" kétpáros, kis zárt körökben járt táncforma, a mai széki táncciklus kezdő tánca. A zsúfolt táncházban a körök nem egyszerre, hanem egymáshoz képest időben eltolódva, kánonszerűen forognak, dobogva váltanak vagy sétálnak.
A széki lassú igen alacsony tempójú, rubato hatású párostánc, mely a négyes magyar folyamatának kis szünettel való megszakítása után következik, majd ezt követi a forgós párostánc, a csárdás.
A porka a 40-es évektől elterjedt újabb jövevény, mely még szervesen illeszkedett a hagyományos táncstílushoz. A közép-európai eredetű polka Erdélyben is ismert formáiból Széken a régies gyors forgós polka kapott helyet a táncciklus utolsó részében a csárdás után. A hétlépés a táncciklus porkát követő záró tánca. A német eredetű, de szélesebb körben elterjedt, Erdélyben is gyakori táncot Széken szintén csak néhány évtizede ismerik.
A tánc végén a legények – mintegy elköszönésként – a leányt derékon megölelve felemelték.
 

Magyarlapád (Lopadea Noua) a régi Alsó-Fehér vármegyében, Erdély középső részén, a Maros és a Küküllők összefolyásánál fekszik, Nagyenyedtől 10 km-re keletre. A hét faluból (Asszonynépe, Vadverem, Magyarbece, Bagó, Kisakna, Fugad és Lapád) álló község központjaként vezető szerepet tölt be a térségben. Együtt alkotják a községet, amelynek neve (Molnár József Várhegy alatt, dombok között című könyve szerint) a lapu növénynév származéka. A magyar előtag pedig a lakosság nemzetiségével kapcsolatos. Azon ritka falvak egyike, ahol még napjainkban is élő népzenei élet van.
Küküllő-mente a legdélebbi, peremhelyzetű magyar táncdialektus, mely máig megőrizte régies jegyeit nemcsak a férfitáncokban (pontozó, lassú pontozó), hanem a páros táncokban (öreges forduló) is, sőt az Erdélyben ritka énekes női körtáncot is szinte csak itt találjuk meg. A vegyes falvak magyar és román népe mindenütt megőrizte sajátos tánctípusait annak ellenére, hogy a régies kereteket megtartó táncéletben, a közös nyári táncokban a két nép olyan szoros együttélése érvényesült, amilyenre más vidékekről nem ismerünk példát.
A vidék reprezentatív cikluskezdő férfitáncát, a pontozót (magyaros, verbunk, csűrdöngölő, figurázó) rögtönzött egyéni, valamint csoportos egyöntetű formában is táncolják. Tempója gyors, dallamkincse csekély (4-5 dallam), a tánc előadásmódjára a szűk, apró, dinamikus mozgások, s szilaj darabosság, szaggatottság a jellemző. A táncban a figurázó lábmotívumok és a csapásolások mértéktartó egyensúlya érvényesül. A lassú pontozó (ritka pontozó, régies, vénes, szegényes) a vidék nyugati és középső részén fordul elő, az idős nemzedék alkalmi táncaként egyéni vagy kettős formában, a sűrű pontozó után.
A leánykörtáncot (leányos, kapcsos, karikázás) énekszóra, derékon összefogódzva járják a táncszünetekben, a lakodalom előmulatságán, a fonóban vagy pedig a táncmulatságokban hangszeres zenére a pontozó férfitánc kíséreteként. Páros táncaik régi, legegyszerűbb forgós – az új nemzeti táncstílus által még kevésbé érintett – típusához a régi táncdallamok sokasága kapcsolódik. A régi lassú, öreges, forduló vagy cigányos elnevezésű, szinte csak fenthangsúlyos forgásokból álló páros tánchoz fokozatosan kapcsolódott a csárdás név is, mely műzenei és új stílusú dallamkinccsel társulva csak az első világháború körüli időktől terjedt el, de még anélkül, hogy a régibb névanyagot kiszorította, s a táncot gyökeresen átalakította volna.
 

Kalotaszeg, Erdély néprajzi tájegysége, a Kalota és a Körös völgyében, a Gyalui-havasok és a Meszes-hegység között terül el. A kalotaszegi táncokról az első híradások a 19. század végéről ismertek, módszeres megfigyelésükre azonban csak az 1940-es évektől kezdve került sor, majd a hatvanas években születtek meg az idevonatkozó tudományos értékelések, elsősorban Martin György munkássága nyomán. A kalotaszegi hangszeres népzene gyűjtésében kiemelkedő Kallós Zoltán és Martin György szerepe, akik a hetvenes évektől kibontakozó magyarországi és erdélyi táncházmozgalomban tevékenykedő zenészek, táncosok figyelmét erre a tájegységre is fölhívták. A kalotaszegi legényes az erdélyi régies gyors férfitáncok legfejlettebb, legvirtuózabb változata. Régen ezzel kezdődött a táncrend, egyenként járták, gyakran versengésszerűen, közben a lányok a háttérben összefogózva forogtak (sifiteltek), és táncszókat kiáltottak (csujogattak). A táncrend a kétlépéses csárdással, majd a jóval gyorsabb szaporával folytatódott. A legényes zenekísérete erdélyi viszonylatban Kalotaszegen igen gazdag, több mint harminc dallamot tartalmaz. A kalotaszegi magyarok, románok és cigányok zenéje sok szempontból összefonódott, ugyanakkor sajátos jegyekkel is rendelkezik. Szép számban vannak olyan dallamok is, amelyeket egyaránt játszanak két vagy három etnikumnak is. 

A magyar tánckincs régi stílusrétegének legfontosabb tánccsaládja, melynek különböző nevű változatai és altípusai a népterület nyugati és déli részén élnek. (Rábaköz: dus, mars; Bakony-vidék–Balatonfelvidék: dusolás; Mezőföld: ugrós, bérestánc; Tolna–Baranya: ugrós, cinege, csillagtánc, verbung, háromugrós; Somogy–Zala: kanásztánc, verbung; Bácska: ugrós, dus, háromugrós; Kalocsa-vidék: mars, Solt-vidék: tustoló, tust; Galga-vidék: druzsbatánc, mars, pajtástánc; DK-alföld: ugrós, induló, oláhos.) Az ugrós táncfajta zenei, formai és funkcionális szempontból igen differenciált és különböző fejlettségű altípusokban és változatokban él. A viszonylag egyszerű – 2-5 tagú – motívumokból felépülő, szabályozatlan szerkezetű ugrós táncok műfaji-formai szempontból sokfélék, kevertek. Férfitáncként, női és vegyes-, valamint szóló-, páros és csoportos változatokban, továbbá eszközös formákban is előfordulnak. Gyakori bennük az összefogódzás nélküli táncolás, s emellett csupán a nyílt fogásmódokat (kézfogás) alkalmazzák. 

A magyar néptánckincs változatos nagy csoportja, amelynek különböző eszközökhöz (bot, söprű, üveg, gyertya, sapka, kendő, párna, csép, szék stb.) kapcsolódó típusait az egész magyar nyelvterületen ismerik. A különböző stílusrétegek hatását viselő eszközös táncokban a táncosok az eszközökkel való ügyes bánásmódot mutatják be. Elnevezésüket rendszerint az eszközről kapják. Az eszköz szerepe, használata, a táncosnak az eszközzel való kapcsolata alapján különböztetjük meg egyes fajtáit. Közismert mutatványos formájában a táncot egy vagy több, földre helyezett eszköz körül, közötte vagy fölötte járják. Ekkor az eszköz a tánc terét határozza meg (botos tánc, gyertyás verbunk, kanásztánc, üveges tánc). Másik típusában a táncos kapcsolata az eszközzel még közvetlenebb, vagyis az eszköz a táncmotívumokat is alakítja (cséptánc, kampós tánc, sapkatánc, söprűtánc). A játékos párcserélő társastáncoknál az eszköznek viszont csak kapcsolódó kellékként van szerepe (kendős tánc, lapockás tánc, párnás tánc, süveges tánc). A kötetlen szerkezetű eszközös táncok mozdulatkincse főleg az ugrós tánctípus különböző változataival van rokonságban, bár az újabb táncfajták (verbunk) és a nyugati polgári társastáncok hatása is szembetűnő. Az eszközös táncok mutatványos változatait rendszerint szólóban, ritkábban párosan vagy csoportosan táncolják. Az eszközös táncok zöme férfitánc, de van közöttük olyan, amelyet csak nők táncolnak. A játékos párválasztó társastáncok mindig csoportosak. Az eszközös táncok közül a hagyományos paraszti táncrend szerves részeként csak a sarkantyús táncot említhetjük meg, mely a többitől mozdulatkincsében lényegesen eltér. Az eszközös táncoknak bemutató, ill. szórakoztató szerepük van, főleg a családi ünnepeken (pl. lakodalomban) vagy egyéb alkalmi mulatságokon. 

Sárköz a mai Magyarország dél-dunántúli részén található, határai: északon a Mezőföld, keleten a Duna, délen a Sárvíz, nyugaton a lösszel borított Dunántúli dombvidék Szekszárd-bátai része. Ma öt községet sorolunk Sárközhöz: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta.
A női körtánc a magyar népterület északi részére, a Dél-Dunántúlra, valamint a Duna menti táncdialektusra jellemző, másutt ritka, szórványos. A tavaszi termékenységi rítusokhoz kötődő karikázó főleg a böjti időszak és a mulatság nélküli ünnepnapok tánca volt (böjti leánytánc). A szervezett mulatságok rendjében a táncszünetekben és a tánckezdéskor kap alkalmi helyet. A karikázó kísérete mindig egyszólamú énekszó. Fontosabbik eleme a dal, s így nem a lépések váltakozása a lényeges, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké. A karikázó egyöntetű, szabályozott szerkezetű tánc, mert a lányok zárt, kör alakú lánca nem ad teret egyéni rögtönzésre. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően – de mindenkire érvényesen – változhat. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása a lassú karikázóban mindig a nap járásával megegyező, a gyors (futó) résznél viszont a forgásirány váltakozhat. A karikázó különböző formai elemei (fogásmód, lépésfajta, körmozgás-típus) meghatározott tempójú és típusú karikázódallamokhoz (ún. lépő, csárdás vagy futó-nótákhoz) kapcsolódnak. Sárköz egyik legfontosabb tánctípusa a leánykarikázó. Három, határozottan elkülönülő részből áll: 1. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő, kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. 2. Középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez új stílusú és műdalanyag kapcsolódik. 3. Friss része a futó vagy ugró. E táncrész régies dallamanyagát a 7 és 8 szótagos dudanóták jelentik.
A karikázó e területen szinte falvanként különbözik.
 

A néptáncosok, táncházasok zsargonjában \"dél-alföldinek\" nevezett táncok elterjedési területe nem azonos sem a földrajzi, sem pedig a néprajzi értelemben vett Dél-alfölddel. Az erről a területről gyűjtött táncanyag java három községből származik. Ezek közül Sándorfalva és Tápé Szeged közvetlen környezetéhez tartozik, utóbbi egybeépült, majd közigazgatásilag is egyesült a várossal. Apátfalva távolabb fekszik a Maros partján. Az itt honos táncok területét a néptánc kutatás Alsó Tisza-vidéknek nevezi. Bálint Sándor közel ötven települést sorolt ide. A túlnépesedett, jómódban élő szegedi lakosság a 18. századtól százötven éven keresztül nagy csoportokban szállta meg a Temesköz (Bánság), kisebb mértékben a Tiszántúl és elszórtan a Duna-Tisza köze lakatlan vidékeit. A telepes falvak, tanyák és tanyabokrok népe megőrizte azt a közös kultúrát, amelynek alapja az egykori Szeged alsóvárosi parasztság hagyománya volt.
A magyar lakosság pásztor és uradalmi cseléd rétegének régies tánctípusa az ugrós, azaz helyi elnevezéssel oláhos. A szóló, vegyes páros és csoportos formákban előforduló táncnak motívumkincse gazdagabb volt, mint dunántúli változataié. Gyakori motívuma a cifra lépés, a légbokázó és csapásolóknak taps, comb-, lábszár- és földütögetős változata. Kanásznóta típusú kísérődallamai (Az oláhok..., \"Nógrádi verbunk\") gyakran összeolvadtak, s így átmenetet képeztek a dunántúli énekelt és az erdélyi hangszeres zene között. A verbunkról viszonylag keveset tudunk. A csárdás lassú tételét a bokarugózás miatt röszketősnek nevezték. A friss csárdásban gyakoriak voltak a lippentős figurák, melyeket a helyi tájnyelv fertályosnak, félfertályosnak, vagy tréfásan lyuktágítósnak nevezett. A tánczenét régen a tanyákon a duda, tekerőlant összeállítású zenekar szolgáltatta, de a citera és a délszláv eredetű tambura is közkedvelt volt.
 

A néptáncos szóhasználatban \"szatmári\"-nak nevezett táncok területe az egykori Ecsedi-láp környéke: a \"Rétoldal\", a Szamos és a Kraszna folyók közötti, Mátészalkától délre eső terület. Híres táncos falvai: Nagyecsed, Ököritófülpös, Tyukod. A mocsarat mintegy száz éve csapolták le, tizennyolc kisebb falu maradt egykori környékén. A Felső-Tisza vidék – táncfolklorisztikailag ide tartozik Szatmár is – tánckultúrája sajátos kettős arculatot mutat. Együtt találjuk ezen a vidéken a régi stílusú – főleg a pásztorok körében fennmaradt – eszközös (botoló), ugrós (oláhos) táncokat és a nemzeti tánckultúra kialakulására nagy hatást gyakorló új stílusú verbunkot és csárdást.
A szatmári táncanyagban a legáltalánosabb tánc a csárdás ma már csak lassú és friss tételből áll, de régebben az Erdőhát nevű kistájon nyomaiban még megtalálható volt a történelmi emlékeket idéző hármas tagozódás (csendes, csárdás, ugrós). A csárdás divatjának fennmaradásában nagy szerepet játszott a viszonylag korán megjelenő (19. század) falusi, \"kontár\" táncmesterek által tanított magyar kettős, magyar szóló táncok motívumanyaga, mely gyarapította (gazdagította) a helyi táncok motívumkészletét. A lassú és friss csárdás formakészlete – a nyugati dialektus csárdásaival ellentétben – nem válik el egymástól, lényegében ugyanazon figurákat használják mindkét részben.
A férfi szólótánc leggazdagabb variánsai – magyar verbunk, magyar szóló néven – az Ecsedi-láp környéki falvakban a századforduló környékén tánckezdő funkcióban éltek. Általában szóló, kötetlen szerkezetű férfitánc, de előadhatták csoportosan, vagy páros formában is. Ilyenkor összefogódzás nélkül, nyílt fogással táncolják. Motívumkincse összefügg a csárdáséval, talán csak a fejlettebb szerkezetű csapásoló figurák száma nagyobb a verbunkban.
 

Május

Május (Ősi magyar nevén, Ígéret hava) az év ötödik hónapja a Gergely-naptárban, 31 napos. Nevét Maiáról (Maia Majestas) kapta, aki egy ősi termékenységistennő volt a római mitológiában. A 18. századi nyelvújítók szerint a május: zöldönös. A népi kalendárium Pünkösd havának nevezi. Az Ikrek havának is nevezik.

Május 1

A munka ünnepe (eredetileg, és a volt szocialista országokon kívül mindig is a munkások ünnepe) a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt, minden év május 1-jén tartandó ünnepség, hivatalos állami szabadnap, mely a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat hivatott megünnepelni.

Május 1-je hasonló tartalommal katolikus ünnep is, Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. (Az ugyanerre a napra eső kereszténység előtti európai pogány ünnepek, mint például a Beltane, vagy a hagyományok, mint a májusfa állítása, más eredetűek és tartalmúak.)

Eredete

Előzményei egészen a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor is egy gyártulajdonos, Robert Owen 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követelését, benne többek között az addig 10-16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését, a hangzatos „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” (Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest) szlogennel.

A követelés érvényre juttatása végett több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, azonban a mozgalom hamar kifulladt, mert törvényi szabályozás híján ezeket az alkalmazottakat hamar elbocsátották, és más gyárak sem voltak hajlandóak felvenni őket. Habár 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximalizálták Nagy-Britanniában és gyarmatain, egészen 1856. április 21-éig a kérdésben nem történt előrelépés. Ezen a napon léptek sztrájkba az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, hogy a Melbourne-i Egyetemtől az ausztrál Parlamentig menetelve követeljék a 8 órás munkaidő bevezetését a kontinensen. Akciójuk sikerrel zárult, még csak a fizetésük sem lett kevesebb a rövidebb munkaidő ellenére, így egyben a világon első alkalommal sikerült egy szervezett munkáscsoportnak (későbbi nevén szakszervezetnek) bármiféle sikert is elérni fizetésmegvonás és retorziók nélkül. Ez a siker is nagyban inspirálta a munka ünnepének ötletét, illetve a majálisok megszületését.

A dátum kiválasztása
 
1886. május 1-jén a chicagói munkás szakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, melyet május 4-én a Haymarketi zavargás zárt le, mikoris a tüntető munkások közé vegyült anarchisták egy bombát dobtak a rendőrök közé, akik viszonzásul azonnal tüzet nyitottak. Több tucat sebesült maradt a helyszínen, akik félve a letartóztatástól nem mentek korházba. Összesen 11 ember (7 rendőr és 4 tüntető) vesztette életét, a későbbi perek során nyolc szocialista-anarchistát állítottak bíróság elé Mathias J. Degan rendőr meggyilkolásának vádjával. Louis Lingg, August Spies, Albert Parsons, Adolph Fischer, és George Engel halálos ítéletet kapott, míg másik három társuk Michael Schwab és Samuel Fielden életfogytiglani illetve Oscar Neeble 15 éves börtönbüntetést kaptak, de mindhárman kormányzói kegyelem útján 1893-ban kiszabadultak.

1889. július 14-én Párizsban megalakult a II. Internacionálé (1889–1916 között működött, a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése volt), melyen úgy határoztak, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel országszerte a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, ahol az még nem történt meg, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezéséért. A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a II. kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. (Szintén ez az internacionálé deklarálta 1910-ben a VIII. kongresszusán a nők választójogának elérése céljából, szolidaritásból március 8-át nemzetközi nőnappá).

1904-ben az amszterdami kongresszuson ismét egy felhívást adtak ki, miszerint „Minden ország összes szociáldemokrata pártja, és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért” Mivelhogy a legkézenfekvőbbnek erre a sztrájk ígérkezett, elfogadtak és kihirdettek egy felszólítást is, melyben kijelentették, hogy „a Föld összes országában kötelező minden munkás-proletár szervezetnek május elsején felfüggeszteni a munkát mindenhol, ahol az a munkások testi épségének veszélyeztetése nélkül csak lehetséges”

Nemzeti ünneppé válása

A nemzetközi szocialista és munkásmozgalmak térnyerésével és növekedésével együtt bővültek a munkások jogai és lehetőségei is, mely során a hagyományosan munkásünnep a 20. század folyamán lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát, először a Szovjetunióban, majd a II. világháború után kialakult szocialista-kommunista keleti blokk országaiban, illetve a világ más pontjain később született azonos ideológiájú államokban, ahol (épp az ideológiából kifolyólag) az egyik legnagyobb nemzetközi szocialista ünneppé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan az eredetileg a munkások ünnepének hívott napot a munka ünnepévé változtatták a szocialista blokkban, mivel ez jobban megfelelt az uralkodó rezsimeknek. Az elnevezés a diktatúrák bukása után is megmaradt a volt szocialista országokban.

Munkás Szent József

Május 1-jén nem csak a munkások, a katolikusok is ünnepelnek, Jézus nevelőatyjára, az ácsra emlékezve. Munkás Szent József ünnepét 1955. május 1-jén rendelte el XII. Piusz pápa. Korábban a szent tiszteletének hónapja általában március volt, Magyarországon is.