Májusfa állítás

Április utolsó és május első napja, nemcsak a majális és a ballagások miatt fontos, hanem a hónaphoz kötődő népszokások: a májusfa állítás és a májuskosár miatt is. Ilyenkor vihetnek ugyanis a férfiak a kiszemelt hölgynek fákat vagy kosarakat - jelezve ezzel udvarlási szándékukat.

A fiatalság tavaszi örömünnepe május elseje, a májusfa állításának ideje.A májusfa, a zöld ág a természet megújhodásának a szimbóluma, és legtöbb esetben az udvarlási szándék bizonyítéka, szerelmi ajándék is. A XV. századtól kezdõdõen szólnak forrásaink májusfa állításáról, az idegen eredetű szokás azonban bizonyosan régebbi.

A természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke a zöld ág. A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait.

A kereszténység előtti tavasz-szimbólum középkori vallásos magyarázatai pl. Fülöp apostol szerencsés megmenekülését, majd a keresztfán szenvedett vértanúságát, mások Jakab apostol vértanúságát említik a májusfa-állítás szokásának magyarázataként. A székelyeknél ezért nevezik a Fülöp-Jakab napra virradatkor állított májusfát Jakab-fának vagy hajnalfának. Hajnalfa néven → húsvét hajnalán is állítottak májusfát a Székelyföldön. A 18. sz.-ban – magyar forrás szerint – szokás volt még a templomokban is májusfát állítani, s ez a tanítók és diákok dolga volt. – A májusfa állításának napja a magyar nyelvterület legnagyobb részén → május elseje, de történeti és friss adatok szerint a nyelvterület É-i és Ny-i részén → pünkösd napján is állítottak májusfát. A két ünnep kapcsolatai annyira erősek, hogy nehéz volna eldönteni, tulajdonképpen melyik naphoz is kötődött tartósan, hagyományosan a májusfa-állítás ünnepi szokása. A nyelvterület É-i és Ny-i részén gyakori volt a május elsején állított fát pünkösdkor bontani. A bontás ceremóniáinak (fára mászás, májusfa-kitáncolás) kapcsolata lehetett a pünkösdi király választásával is. Erre utal a nyelvterület ÉNy-i részein a májusfa mellett vagy helyett állított

máj-kerék, amely egy magas rúd végére tűzött, szalagokkal, borosüvegekkel, zsebkendőkkel díszített szekérkerék. A kerék díszeit versenyezve próbálták leszedni a máj-kerékre felmászó legények. Az ügyességi verseny győztese éppúgy lehetett pünkösdi király, mint → legénybíró, vagy a bálokat, mulatságokat rendező első legény.

A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb.

A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét .

A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb.

A májusfa állításának szokását városon is ismerték, ismerik ma is.

Tánc Világnapja!

A Nemzetközi táncnap vagy A Tánc Világnapja április 29-én van. Ezen a napon az UNESCO egyik tagszervezetének, a Nemzetközi Táncbizottságnak a felügyelete alatt minden éveben a világ mindenféle táncát megünneplik.

Az ünnepet 1982-ben az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének egy részlege, a Nemzetközi Táncbizottság hozta létre. Időpontját Jean-Georges Noverre francia táncos és balettművész születésnapjára rakták.

A Nemzetközi táncnap céljai közé tartozik a tánc népszerűsítése az általános felfogásban, és hogy arra ösztönözzék a kormányokat, hogy minél nagyobb teret szenteljenek a táncnak az oktatási rendszerben az alapfokú oktatástól egészen az egyetemig.

Míg a tánc az emberi kultúra része annak történetének kezdete óta, hivatali jelenléte ehhez mérten világszerte alacsony. Prof. Alkis Raftis, a Nemzetközi Táncbizottságnak az elnöke 2003-as táncnapi beszédében ezt mondta: „A 200 ország felének hivatalos szövegeiben nem is esik szó a táncról, s ennek a művészetnek a támogatására nincs külön alap létrehozva.”

A 2005-ös táncnapi események az alapfokú oktatásra koncentráltak. A CID konzultációkat kezdeményezett annak érdekében, hogy ezen a napon minden iskolában írjanak esszéket, rajzoljanak képeket a táncról, táncoljanak az utcákon stb.

2006-os beszédében a CID elnöke társaságok létrehozatalára buzdított, hogy jobban érzékelhető legyen ez a műfaj is a törvényhozók, a pénzügyi élet vezetői és a közvélemény előtt. Ahogy ő fogalmazott: „Világ táncosai, egyesüljetek!”

A 2007-es nemzetközi táncnapot a gyermekeknek címezték.

Az eszközös táncokat a hozzákapcsolódó zenei kíséret, az eszköz kezelése, a motívumkincs alapritmikája, valamint a tánc formai-szerkezeti jellemzői alapján négy kisebb csoportra oszthatjuk: párbajszerű \"valódi\" botoló, kanásztáncszerű botoló, cigánytáncszerű botoló és verbunk- és csárdás zenére járt botoló. A cigányok által ismert \"valódi\" botoló a párbajszerű táncaink legreprezentatívabb típusa, ahol az eszközkezelés, a lábmotívumok, a térkihasználás mind-mind a küzdelem pillanatnyi helyzetének van alárendelve. A magyar pásztorok között ismert verbunk- és csárdás kíséretű botolókban már egyértelműen a mutatványos jelleg dominál, ahol már olyan eszközkezelési módok (a bot ujjak közötti pergetése, láb alatt való átkapása, a földre helyezett eszköz átugrálása) is megjelennek, melyek a párbajszerű változatnál feleslegesek lennének. A kanásztánc-, cigánytáncszerű botolók a bemutató funkciójú eszközös táncok speciális kísérőzenéjű változatai melyek erősen keverednek az eszköz nélküli változatokkal (oláhos, cigánytánc). 

A Húsvét a keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe. Jézus feltámadását ünneplik mindenhol a templomokban. A történet szerint két nappal előtte, pénteken, feszítették keresztre őt a római katonák, azzal gyanusították, hogy forradalmat indíthatott volna a tanitásaival és hogy ő akart lenni a király. Ezért csúfságból tövis koronát tettek a fejére, kezét, lábát odaszegezték a kereszthez és a feje fölé odatűztek egy papirt, amin ez állt: I.N.R.I. - Iesus Nazarensis, Rex Iudeae. Magyarul: Názáreti Jézus, Judea királya. Szegény, meg is halt néhány órán belül, a családja eltemette, zsidó szokás szerint egy barlangot ásva a domboldalba az Olajfák Hegyén és egy nagy, nehéz kővel takarták be a sírt. Lévén, hogy másnap szombat volt és olyankor a tizparancsolat szerint pihenni kell, a családja és a tanitványai csak vasárnap mentek ki megint a sírhoz. De mit találtak ott...!? Üres volt a gödör! Egy angyal állt mellette és azt mondta a gyászolóknak: "Nincs már itt, mert feltámadt!"

Gondolom észrevetted már, hogy a dátum évről évre változik. Akkor valyon hogyan tudják, mikor kell ünnepelni? Pedig ezt te magad is kiszámolhatod úgy, hogy megfigyeled mikor van az első telihold március 21 után és akkor az utánna következő első vasárnap lesz a Húsvét. Azért tudják, hogy akkor volt, mert a biblia szerint az ekkor ünnepelt zsidó Peszach első napján tartóztatták le Jézust. Az úgynevezett Utolsó Vacsora alkalmával (ismered-e a híres festményt?) Jézus és a tanitványai a Peszach előestéjén szokásos Széder estet ünnepelték meg, megtörve az élesztő nélkül sütött kenyeret (maceszt) és megitták az előírt több pohár bort. Nagyon sok nyelven ma is úgy hívják a húsvétot, hogy Paszcha(görög, orosz), Pascua(spanyol), Páscoa(portugál), Pasqua(olasz), Paque(francia), Pĺsk(svéd), Pĺske(norvég), Paste(román).

Több európai nyelven a teuton (norsze) Őstra istennő ünnepének a neve ragadt a húsvétra: Oster(német), Easter(angol). Az istennőt szimbolizálta a tojás és a nyuszi, ez utóbbit Németországban kezdték el újra húsvéti szimbólumként használni az 1800-as években és onnan terjedt el ma már a világon mindenhol.

De a világ minden táján ünnepelnek valamilyen tavaszi ünnepet a nem keresztények is. Mióta a világ világ, az emberek örvendeztek és megünnepelték a tavaszt, a természet felújulását. A leguniverzálisabb szimbólum a tojás, mivel az a termékenységet, új életet juttatja eszünkbe. Gyakori ötlet a tojások színezése, a "piros", vagy "hímes" tojás, már az ősi Babilonban is csinálták. Később az egyiptomi templomokat is kidíszitették velük tavasszal. Ma a legmesteribben díszitett tojásokat az ukránok készítik. Itt van erre egy szép példa:

 A liliom is ősi pogány szimbólum, a termékenység jele, szintúgy a gyertyák, amik az ilyenkor rakott nagy tüzekre emlékeztetnek.

I. A leánykörtáncok

Az európai középkor uralkodó lánctáncformáját az újkori párostánc-divatok néhány régies peremterület (Fär-Öer-szigetek, Balkán) kivételével már régen kiszorították. A Kárpát-medencében a magyar, szlovák, román és délszláv énekes leánykörtáncok képviselik e régi táncforma maradványait. A női körtánc a magyar népterület északi részére, a Dél-Dunántúlra, valamint az alsó Duna mentére jellemző, másutt ritka, szórványos.

A tavaszi termékenységi rítushoz fűződő leánykörtánc főleg a böjti időszak, a mulatság nélküli ünnepnapok tánca lett. A szervezett mulatságok rendjében pedig a táncszünetekben és a tánckezdéskor alkalmazták. Kísérete egyszólamú énekszó. Fontosabbik eleme a dal, s így nem a lépések váltakozása a fontos, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké.

A karikázó egyöntetű, szabályozott szerkezetű tánc, mert a leányok zárt, kör alakú lánca nem ad teret egyéni rögtönzésre. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően - de mindenkire érvényesen - változik. A kört egyszerű és elöl vagy hátul keresztezett kézfogással, karolással, váll- vagy derékfogással alakítják ki.

A táncoló kör térbeli mozgásának típusai és a lépésfajták a következők: 1. a szűkülő-táguló körmozgás a be- és kifelé irányuló lépések váltakozásából adódik. 2. A kör ingamozgását a szimmetrikus motívumok (az egy- és kétlépéses csárdás ) eredményezik. A legjellemzőbb haladó ingamozgás esetén a kör lassan - kis megtorpanással -, de mégis mindig egy irányba forog. Ez az aszimmetrikus szerkezetű körtánclépés régi és széles elterjedésű volt Európában. 16. századi neve Branle simple, s a mai szakirodalom Fär-Öer lépésként emlegeti az ott élő régi lánctáncok nyomán. 3. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása a lassú (lépő) karikázóban többnyire a nap járásával megegyező, a gyors (futó) résznél viszont a forgásirány váltakozhat.

A karikázó formai elemei meghatározott tempójú és típusú karikázó nótákhoz kapcsolódva alkotják a tánc részeit. A karikázók egy (Szlavónia), két (Dél-Dunántúl, Palócvidék), három (Sárköz), néha több részből állnak. A terjedelmes lassút rövidebb gyors követi, s a táncfolyamatban e részek váltakozva ismétlődnek.

A déli leánykarikázók (1. szlavóniai, 2. dél-dunántúli, 3. Duna menti, 4. Kalocsa vidéki) több régies vonást őriznek, s olykor gazdagabbak, mint az északi (5. Pest környéki, 6. észak-nyugati és 7. észak-keleti) típusok. A szórványos erdélyi karikázók (Szilágyság, Kalotaszeg, Küküllő-vidék, Bukovina) még egyszerűbbek.

Karikázóinkban a régi és új stílusjegyek ötvöződnek egymással. A régi táncformát a 19. század folyamán uralomra jutó új stílus erőteljesen átszínezte. Ez a karikázók általános vonásait (körforma, énekkíséret) nem érintette ugyan, de funkcionális és zenei sajátosságaikat, motívumkincsüket és előadásmódjukat módosította. A lassú és friss csárdás tempójához, zenéjéhez való közelítésük a motívumkölcsönzés lehetőségét nyitotta meg.

A karikázóval formailag rokon, hangszeres zenéjű, kis körben, férfiakkal vegyesen járt táncok régibb (erdélyi lassú és sűrű magyar) és újabb típusai ( körcsárdás ) ott gyakoriak, ahol a leánykörtánc hiányzik a tánckészletből (Alföld, Észak-Dunántúl, Erdély).
 

Break

A break tánc a "régi nehéz idő zenéje", a nyolcvanas években indult zenei stílus. A zenére jellegzetes táncmozgás is kialakult az Egyesült Államok-beli nagyvárosok színes bőrűek által lakott településrészein. Eleinte szelídebb mozdulatokat tartalmazott, de az idő előrehaladtával és a tánc-stílus fejlődésével egyre több akrobatikus elemet, mutatványt tartalmazott.

Többféle break tánc létezik, ilyen az electro break, a robot break – amit még régen a katonák táncoltak –, vagy a funky break.

A break napjainkban is igen népszerű, szerte a világon táncolják, igaz már nem annyian, mint régen, de a tánc minősége nem változott. A tánc fejlődése során egészen napjainkig növekszik a lehetséges és előadott akrobatikus elemek száma. Ilyenek pl.: a pörgések, fordulások, és freezelések is.

A világ legveszélyesebb táncának tartják, amelyben rendkívül fontos a fizikai erő és technika.

Csárdás

A csárdás egy hagyományos magyar néptánc (az elnevezés csárda szóból ered, mely régies kocsma). A magyar táncstílus megtestesítője, büszke tartású férfi táncosok külön-külön rögtönöznek, szét- és összedobbantva lábaikat, majd a férfiak a nőkkel párban forognak.

Magyarországról származik, és cigány zenészekkel népszerű lett a környező területeken is a Vajdaságban, Szlovákiában, Szlovéniában, Horvátországban, Kárpátalján, Morvaországban, a bánáti bolgároknál.

Kialakulása a 18. századi magyar verbunkosig vezethető vissza, mely sorozási tánc volt a magyar hadseregben.

A csárdást a ritmus váltakozása, variálása teszi jellemzővé: a lassú vezeti be, és a vidám, nagyon gyors tempójú friss fejezi be. Számos más variáció van, melyeket ritka csárdásnak, sűrű csárdásnak és szökős csárdásnak neveznek. A zene lüktető, szinkópált 2/4 vagy 4/4 ritmusú.

Táncosok férfiak és nők, az utóbbiak hagyományos széles szoknyát viselnek, általában piros színben.

Klasszikus zeneszerzők is felhasználtak csárdás témákat, mint például Liszt Ferenc, Johannes Brahms, Johann Strauss, Pablo de Sarasate, Pjotr Iljics Csajkovszkij és mások. A világon a legismertebb "csárdást" Vittorio Monti írta hegedűre és zongorára, a tempó 5 variációjával.

Verbunk

A verbunkos német eredetű szó, a Werbung fogadást, édesgetést, szerzést, toborzást jelent. A tánccal egybekötött verbuválás célja az volt, hogy a magyar parasztlegényeket katonai szolgálatra toborozza. Tempója váltakozva lassú és gyors, figurái virtusosak.

Sokszor a cigányok zenéjének is titulálják, mert sok roma származású zenész volt akkor, akik többek között ezt űzték.

Története és eredete

A szatmári béke után a főnemesi udvarok újra a kultúra központjaivá váltak, ahol virágzó, nyugat-európai szintű zenei élet alakult ki. A magyar művészeket így most már nem csak az egyház, hanem a nemesek is támogatták.

A verbunkos zene- és táncritmus a magyar népzenéből származik, és emellett sokban hasonlít a csárdáshoz is. Mindkettőre jellemzőek a hegedűn felcsendülő dallamok; a páros ütem; a lassú kezdet, amelyet egy gyors második rész követ.

Az első ismert verbunkos dal 1784-ben keletkezett, Bengráf József szerzeménye: „Ballet Hongroise”.

Kategorizálás

A verbunkost, mint táncot két csoportra lehet osztani.

Szólóverbunk
az egész országban elterjedt
napjainkig is látható és hallható
Körverbunk
eredetileg kimondottan a katonák tánca volt
jelenleg más szerepe is van: legényavatáson, legénybúcsúztatón és búcsúkon lehet hallani és látni
az országban szinte egyedülálló módón Magyaregregyen, Hosszúhetényben és Zengővárkonyban

nem csak a fiúk hanem a lányok is táncolják, hol párban hol körben.
A verbunkos és a műzene kapcsolata

A verbunkost a 19. század folyamán egyenlőnek tartották a magyar népzenével.

Szinte minden európai szerző zenéjére rányomta bélyegét (például Joseph Haydn, Johann Nepomuk Hummel, Johannes Brahms). Továbbá híres magyar szerzők, mint Erkel Ferenc és Liszt Ferenc zenéjében is erős verbunkos befolyással találkozhatunk.

Híres verbunkos-szerzők

• Bihari János
• Lavotta János
• Csermák Antal
• Nadasdi Attila

Hastánc

A hastánc vagy orientális tánc keleti eredetű táncok összefoglaló elnevezése. Céljai szerteágazóak lehetnek, egyesek bemutatókon, előadásokon bűvölik el vele a közönséget, megint mások csak maguknak táncolnak, és az önkifejezés egy eszközének tekintik. Nyugaton a tánc egy formája, kikapcsolódás és szórakozás, emellett máig megmaradt Ázsia és Afrika egyes tájain közösségi, rituális táncnak. A közvélekedésben a hastánc szó Egyiptomra, esetleg Indiára vagy az arab világra utaló asszociációkat kelt, de a tánc eredete ennél sokkal összetettebb.

Elnevezés

A világ egyik legrégibb, és a mai napig szinte változatlan formában fennmaradt tánca az orientális tánc. Eredeti arab neve: raqs sharqi, szó szerint azt jelenti, hogy a kelet tánca. Az első „nyugati” nevet a franciák adták, amikor a XIX. században a Közel-Keletre utaztak, és mivel az európai táncokban addig ismeretlen volt a törzs és a csípő külön mozgatása, tévesen „danse du ventre”-nek nevezték el, amelyet az angol tükörfordítás „belly dance”-re, a magyar pedig hastáncra fordított. Sajnos a név egy téves szókép, hiszen az orientális táncban a táncos egész teste mozog, beleértve a nagyon tipikus fej-, váll- és mellmozdulatokat, amelyeket lágy karmozdulatok kísérnek.

Az orientális tánc gyökerei az ókori világ termékenységi szertartásaihoz vezetnek vissza.
 

Történet

Minden ókori civilizációban az egyik legfontosabb istenségnek számított a Földanya Istennő. Feladata elsősorban az újjáteremtés volt, amelyet nemcsak a faj szintjén, hanem az egész Univerzumra kiterjedően kell érteni. Ő biztosította az évszakok váltakozását, a természet újjászületését, tőle függött az adott terület jóléte, a jó termés, a jó állathozam és a fajfenntartás. Fontos volt tehát kiengesztelni, áldozatot bemutatni neki, és az ókori emberek ajándékként (számukra természetes módon) fiatal lányok szolgálatát, szüzességét ajánlották fel neki. Így alakult ki a „templomi prostitúció”, amely minden ókori társadalomban létezett. A lányok feladata volt többek között szent táncok végzése az istennő tiszteletére, és ezek a termékenységi táncok számos hastájéki mozdulatot tartalmaztak.

Az ókori világban a vallásos és a világi élet nem különült el, hanem együtt létezett, számukra a „szent prostitúció” fogalma nem jelentett ellentmondást. Valójában ezek a lányok rendkívül megbecsült tagjai voltak a társadalomnak, gyakran külön kiváltságokat élveztek. Indiában például a templomi táncosok, a „dévadászi”-k biztosították a klasszikus táncformák töretlen fennmaradását évezredeken át. A vallásos és a világi gondolkodás párhuzama a művészetekben is megfigyelhető, a lélek vágyakozását az istenséggel való egyesülés után a szerelmesük utáni vágyakozással fejezték ki.

Az orientális tánc a mai napig kapcsolódik a termékenység gondolatához. Egyiptomban például ma sem képzelhető el esküvő hastánc nélkül, és szokássá vált az is, hogy fényképet készítenek, amelyen a fiatal pár a hastáncosnő hasára teszi a kezét, ezzel szimbolizálva vágyukat, hogy a kapcsolat termékeny legyen.

Az orientális tánc a különböző születési szertartások által is kapcsolatban áll a teremtéssel. Számos arab törzsben a szülő nőt körbevették a törzs nőtagjai, és ismétlődő hasmozdulatokat végezve táncoltak körülötte, ezzel mutatva, hogy milyen mozgásokat végezzen szülés közben. A hastáncot hagyományosan éppen azért táncolják mezítláb, mert így alakul ki a közvetlen kapcsolat a Földanyával, és így lehet annak energiáit felvenni és közvetíteni.

Később az ókori társadalmakban kikerült a tánc a templomokból a világi életbe, és szórakozásból, illetve szórakoztatásból végezték. Az ókori Görögországban a szegényebb családból származó lányok kimentek a piactérre, ahol a lelkes közönség pénzt dobált az ügyes táncosnak, így össze tudták gyűjteni a hozományra való pénzt, és hogy azt biztos helyen tudják, felvarrták a ruhájukra díszítésként. A pénzdobálás szokása a mai napig fennmaradt az arab országokban, és a mai táncos ruhákat is az ókori aranypénz utánzatával díszítik.

Már az ókorban elindult az a fejlődési folyamat, amely az orientális táncot a professzionális szólótánc felé vitte. Az ókori Egyiptomban már léteztek olyan hivatásos tánccsoportok, akiket állami és családi ünnepekre egyaránt fel lehetett bérelni. A háremlányokat külön tanár tanította a táncra, de nevelésüknek része volt, hogy különböző hangszereken tanuljanak játszani, jártasak legyenek a művészetekben és a tudományokban. Gyakran teljes műsort építettek fel, és koreográfiákat készítettek. Később „Almeh”-nek nevezték ezeket a lányokat (Alemah - tanult nő), akik a japán gésákhoz hasonlóan társalgással, énekkel, tánccal, szerelemmel szórakoztatták urukat. Sokan az ókori Egyiptomot tartják a hastánc őshazájának, azonban az egyiptomi emberek inkább szemlélői maradtak, és általában rabszolgákat béreltek fel, hogy azok szórakoztassák őket.

Az iszlám megjelenésével és elterjedésével ez a távolságtartás megerősödött, egyes szélsőséges csoportok mai napig próbálják visszaszorítani. A szufik világszemlélete viszont úgy tartja, hogy azok a dallamok, amik érzelmeket, boldogságot fejeznek ki, dicséretesek.

Már az ókori Görögországban a szertartásos táncokra jellemző volt, hogy gyakran transzba estek, amit a testi és lelki bajok orvoslásának tartottak. A mai napig léteznek Marokkótól Szaúd-Arábiáig különböző transztáncok, amelyeket vagy gyógyításra használnak, vagy vallásos céllal, tulajdonképpen ezek természetesen épülnek bele a keleten élők mindennapi életébe.

A középkorban feltűnt egy népcsoport, amely átvette a szórakoztatást, hiszen kívül állt az iszlámon. A cigányok i. sz. 1000 körül indultak el Indiából, és egyre nyugatabbra haladva Perzsiában, Egyiptomban, majd Törökországban telepedtek le, illetve később Spanyolországig jutottak. Egyiptomban a „ghawazee” (azaz cigányok) gazdagították az orientális táncot. A fénykorát élő Törökországban is főleg ők szórakoztatták a helyieket és fejlesztették tovább új ritmusokkal a táncot. A XVIII.-XIX. században Napóleon katonái is őket látták Egyiptomban, amikor a „dance du ventre” nevet adták neki.

A modern hastánc története 1893-ban a Chicagoi Világkiállításon kezdődött. Ide érkeztek azok a szíriai táncosok, akik közül egy „Little Egypt” nevű vált a leghíresebbé. A baletthez és a fűzővel karcsúsított nőalakokhoz szokott amerikaiakat sokkolta amit láttak, mégse tudtak ellenállni neki.

A századfordulón és a szecesszió korában a művészetekre jellemzővé vált a „Kelet felé fordulás”, ami több tehetséges táncost inspirált az orientális tánc felfedezésére és előadására. Ekkor alakult ki a mai napig élő „cabaret style”, azaz revü stílus is.

1927-ben nyílt Kairóban a Casino Opera, a modern hastánc első keleti színhelye. A század sztár hastáncosai léptek fel itt, nagy (30 vagy többtagú) háttérzenekarral, akik külön a táncosnak komponált zenét játszottak.

Sajnos ma a Közel-Keleten gyakran turisztikai látványosságnak használják, és sokszor túl populárissá válik. Jelenleg inkább Amerikában és Nyugat-Európában fejlődik tovább, mint professzionális szólótánc, ahol nagyon kreatív és érzékeny előadóművészek igyekeznek megmutatni, hogy az orientális tánc, akár más táncok, művészetté válhat.

A Közel-Keleten persze tovább él eredeti formájában is, amikor nők egymás között, egymásnak táncolják egyszerűen a tánc öröméért és pozitív hatásaiért, ügyességüket, fiatalosságukat és erejüket bizonyítva.

Jellemzői

A hastánc függetlenített mozdulatokra és néhány lépésre épülő mozgásfajta. A függetlenített mozgás azt jelenti, hogy egy-egy testrészt a többitől elszigetelve mozgatunk, vagy éppen a különböző testrészek egyidejűleg a zene más-más ritmusú szólamait követik. Egy improvizatív, szabad tánc, mely erősen különbözik mindazon népi táncformáktól, amelyek ugyanazon régióban fejlődtek ki, mint ez a tánc. A hastáncban nincsenek szigorú szabályok, mindenkinek a saját egyéniségét kell megtalálnia, a begyakorolt mozdulatokat spontán, ki-ki a maga egyénisége szerint alkalmazza.

A hastáncot kortól, testalkattól, függetlenül bármelyik nő művelheti. Az európai lépéseken alapuló táncokkal ellentétben a belső izmok mozgatásából áll. A hangsúly a csípőtájékon van, azonban az érzelmeket, a tánc lelkét a finom kézmozdulatok mesélik el.

A század elején Amerikában számos cikk jelent meg a hastánc pozitív hatásairól. Az orientális tánc természetességét hirdették a balett természetellenes, csontokat és izmokat deformáló mozdulataival szemben; az egészségre tett jótékony hatását, hogy kortól és alaktól függetlenül bárki élvezheti a kreatív kifejezőképességet, az eredendő, ősi nőiességet és érzékenységet, és leginkább az orientális tánc szabadságát.

Stílusok

Mára az általános arab megnevezésből egy markáns, az orientális táncon belüli stílusirányzat is kibontakozott. Ez a cabaret látványos elemeivel színesített arab hastánc, amely külön műfajként élesen elhatárolható az arab folklór táncoktól, és az európai stílusoktól egyaránt.

A raqs sharki táncosra jellemzőek a színes, a nehéz gyöngyökkel díszített, vagy visszafogottan elegáns, de bravúros szabású ruhaköltemények, amelyeket mi általánosan hastánc kosztümökként ismerünk.

Meghatározott zenei repertoár, és mozgásvilág tartozik a stílushoz. Zenéire jellemző a nagy létszámú zenekar, az összetéveszthetetlen hangszerelés, és a számok meghatározott osztása: intro–kibontakozás–dob–finálé.

Az orientális táncon belüli további stílusoknak mind szintén sajátos dallam és mozdulat világuk van, meghatározott, a stílusra jellemző kosztümökkel.

Az egyiptomi stílus

A klasszikus- autentikus vonulat, mely az 20. század közepétől a kairói sztárok csillogó világában született, és a Casino Opera egykori csillagainál, majd később Suhair Zeki, és Nagwa Fuad stílusában kristályosodott ki, és vált mára klasszikussá.

A stílusra legjellemzőbb vonások, az érzelmi telítettség, a zenék emocionális interpretálása, és az improvizáció. Erős hangsúlyt fektetnek az arab zenék tartalmának megjelenítésére, és a tánc kifejező erejére.

Kisebb figyelmet fordítanak a koreográfiára, és színpadi kellékek használatára. Ez a stílus vitathatatlanul Egyiptomban a legnépszerűbb.

A libanoni stílus

Az arab hastánc modernebb változata. Ez a stílus később bontakozott ki, mint az egyiptomi, s az utóbbi erőteljes hatása mai napig érezhető a libanoni táncosokon is.

A különbségek a színpadi interpretációban és előadásmódban jelennek meg.

Itt nagy jelentőséget kapnak a tánc „show” elemei, a lenyűgöző látvány, a kellékek változatos és színes kavalkádja.

Ez a stílus számos esetben már-már a revü-műsorok látványelemeit idézi, „raqs sharqi” műfajára jellemző technikával kombinálva. Libanonban, és az Arab Öbölben kedvelt táncstílus.

Folklór

A fő jellegzetességek:
Beledi- általános egyiptomi folklór- sok vonatkozásban a raqs sharki gyökere- játékos, kacér
Saidi- felső-egyiptomi folklór tánc, eszköze: bot
Khaliigi- az arab öböl jellegzetes folklór tánca, a repertoárban különös hangsúly van a haj mozdulatokon: hajtánc
Szkandarani - tipikus alexandriai folklór, eszköz: melaya (hatalmas nehéz fekete kendő, melynek feladatául a takarást szánták, de az alexandriai lányok ezt kijátszották…)
Nubiain - Egyiptom legdélebbi részét, és Szudán északi részét nevezik ősidők óta Núbiának. Ez a tánc sok fekete afrikai elemet kever arab ritmusokkal.
Tanura - arab szó, szoknyát jelent. Azonban kifejezetten férfi tánc, semmilyen vonatkozásban nem kapcsolható, a női táncokhoz. Gyökere a szufizmus, dervistánc. A Tanura táncos, mindig férfi, minimum fél órát forog, megállás nélkül, közben a tanúra (szoknya) örvénylő forgatagban bontakozik ki az alakja körül.
Dabke -

Törzsi tánc

A törzsi stílus amerikai találmány. Közel-keleti, észak-afrikai, indiai stílusok és európai cigánytáncok elemeinek elegye. A törzsi stílus napjainkban egyre népszerűbb, mivel híven tükrözi a nyugati nők gondolkodásmódját és segíti a nőkben szunnyadó energiák felszabadítását, csakúgy, mint bármely műfaja a hastáncnak. A stílusban nagy hangsúlyt kap a csoport közösségteremtő szerepe és a csoportos improvizáció, mint előadási forma.

Két fő irányzata van: az egyik az „ethnic tribal”, azaz a népies, a másik pedig a „fusion”, azaz fúziós stílus.

Jellegzetességei az erőteljes, dinamikus zene, a gazdagon díszített ruhák, ékszerek és kiegészítők, turbánok, virágos fejdíszek, és emellett az energikus, lendületes mozdulatok és feszes, erőt sugárzó pózok. A törzsi stílus a szó szigorúan vett értelmében nem „autentikus”, de a népzenéből és néptáncból táplálkozik, így bizonyos értelemben visszatérést jelent az orientális tánc gyökereihez.

Eszközök

A fátyol

A fátyol az ősi időkben az istennők öltözéke volt, az istennőkultusz hagyományaihoz tartozik. Az istennők akkor fátyolozták le magukat, amikor szent zarándokútra indultak, és nem akarták, hogy felismerjék, vagy útjukról eltérítsék őket.

A lefátyolozott nő mindig numinozitást sugároz, áhítatot ébreszt, tiszteletet kelt, elérhetetlenné, megérinthetetlenné tesz. A muzulmán nők az utcán fátyolozott arcukkal pszichikus területüket óvják. Már az iszlám előtt viseltek a nők fátylat, részben a nap elleni védelemként, részben a felsőbb osztálybeliek önmaguk megkülönböztetésére. Ez láthatatlanná tette őket, ők mindent láthattak, de őket senki. Ma a fátyol jelzi a nők és a férfiak világa közti határt. A nők így egy titkos testvéri összetartozást élnek át, ami erőt és bizalmat ad nekik.

A fátyollal is bármilyen érzés kifejezhető, ez csak a táncos szándékán múlik. Általában a meseszerűséget, légiességet, titokzatosságot, vagy az eltakarom-megmutatom játékos erotikáját szokták kifejezni vele, de vigyázni kell, hogy ezek ne váljanak sztereotípiákká. A legfontosabb az, hogy ne egy darab anyagként, hanem lelkünk meghosszabbításaként tekintsünk rá.

"A modernkori hastáncban kialakult a fátyol használatának egy speciális módja, amikor is a régóta alkalmazott, egyszerű ruhadarabból, tánc-kiegészítő lett. Ehhez a röptető, mozgató technikához a különösen könnyű, légies kelme a legmegfelelőbb: a hernyóselyem. A selyem a legnemesebb textília, a finomság, a lágyság, a szépség, a gazdagság, a kényelem képzete társul hozzá. Mindnyájan tudjuk, hogy Kínából származik, pontosabban hogy ott készült először ilyen anyag…" Aziza: A hastáncosok selyemfátyláról AAMM Oktatóképzés Segédanyag

Az ujjcintányér

Az ókori szertartásokat végző lányok, majd a háremlányok is tudtak táncolni és különböző hangszereken játszani. Zenélni és táncolni egyszerre is lehetett a kézben tartott vagy arra rögzíthető hangszerekkel. Ilyen volt a már az ókorban is használt kasztanyetta - fából készült, az ujjakra rögzíthető, tenyérbe zárható hangszer -, az ujjcintányér - réz vagy bronz, ujjakra rögzíthető kicsi cintányérok -, valamint a különböző kereplők. Az indiai táncban is megmaradt a kézi ritmushangszerek egyik változata. Mindegyikben közös azonban, hogy erős, átható hangjuk van, amellyel a ritmust lehet hangsúlyozni, és hogy általában a két kézzel különböző ritmust játszanak.

Ezek az eszközök a táncos energikusságát erősítették, az ókori táncok állítólag egyébként is nagyon élénkek, élettelik voltak, és persze a hangszerek átható, erős hangja is segítette a tánc eksztatikus átélését. Az ujjcintányér hangja annyira erős, hogy rögtön felhívja magára a figyelmet, ezzel a táncos büszkeségét, életerejét, aktív jelenlétét és kisugárzását erősíti. Később, érdekes módon a kasztanyettát csak a nyugati területeken használták később a flamenco tánc eszközeként, míg az ujjcintányér a keleti területek táncának kíséretére szolgál.

A bot

Az ókori Egyiptomban léteztek különböző férfi, botos táncok, melyek harcos illetve önvédelmi mozdulatokból álltak (mivel az egyszerű ember szinte mindig bottal járt vagy utazott, hogy megvédje magát, így szinte minden népnél bekerült a bot a néptáncokba). A nők csak később vették át, mára azonban szintén a hastánc jellegzetes kellékévé vált. A mai napig a tánc népies jellegét erősíti, általában teljes baladi ruhában, saidi vagy baladi ritmusra táncolnak vele. A hastáncban a bot a férfit szimbolizálja, a tánc során a nő azt fejezi ki vele, hogyan tudja irányítani, hogyan tud játszani vele, hogyan uralja, gyakran különböző testrészein egyensúlyozza, vagy körültáncolja. Ezt a női tudást azonban minden erőszakosság nélkül, nagyon játékos formában fejezi ki, nem beképzelten, csak a tudás büszkeségével.

A kígyó

Az ókorban számos olyan tánc is létezett, amelyben kígyóval - bottal vagy anélkül - táncoltak. A kígyó ősi szimbólum, a matriarchális időkben a Nagy Istennők hatalmi szimbóluma volt. Később is a női istenek hatalmát, tekintélyét jelképezték, több görög istennőnek is attribútuma volt. Látható, hogy akárcsak a bot használata, a kígyók is a női erő kifejezői.

Egyéb eszközök

Fontos megemlíteni, hogy az orientális tánc mellett a Közel-Keleten számos néptánc is él (Törökországban például több ezer), amelyek természetesen hatással vannak a táncra, és fordítva.

A gyertya eredetileg például a török esküvőt megelőző henna-szertartást kísérte: a nők a menyasszonynak egy nagy körtáncot mutattak be az esküvő előtti éjszakán gyertyával a kezükben. A gyertyának mágikus, védelmi szerepet tulajdonítanak.

Ugyanígy a kardnak is, ami a szíriai esküvői szertartáson a férjet figyelmezteti arra, hogy kellő tiszteletet adjon feleségének.

Sajnos mára ezek az eszközök veszítenek eredeti jelentésükből, és inkább csak a táncos ügyességét hivatottak kifejezni.
Testi, lelki, mentális hatásai [szerkesztés]

A hastánc és a szülés (Sexology, 1964, írta: Morocco) és „A gyökerek” (Habibi 5. No.12., írta: Morocco) cikkek alapján fordította: Németh Krisztina (2004)

részlet

„A hastáncról a nyugati ember azt gondolja, hogy a csábítás, és a szexuális vágykeltés tánca, ami egyáltalán nem igaz. Ez egy teljesen téves megközelítés, vagy legalábbis nagyon felszínes; a nyugati ember nagyképűségét mutatja, aki nem veszi a fáradtságot, hogy némi kutatást végezzen egy másik kultúrával kapcsolatban. Még csak nem is ”has„- tánc, hiszen nemcsak a hastájék mozgatásáról van szó.

A keleti tánc - ahogy az arabok hívják -, az egyik legrégibb táncforma, mely évezredekkel ezelőtt az anyaság és a termékenység tiszteletére végzett szertartások része volt, és egyben felkészítette a női testet a szülés folyamatára. Azt is mondhatnánk, hogy a legrégebbi kismama-torna.

1961-ben találkoztam Farab Firdoz szaúdi táncossal egy fellépésem után, aki felkeltette bennem az érdeklődést, hogy a hastánc, főleg annak lassú mozdulatai és a szülés mozdulatai között szoros kapcsolat van. Azt mondta, hogy a hashullám, a hasremegtetés és a talajtánc bizonyos részei a szülés és a vajúdás természetes mozdulatain alapulnak, és évezredekkel ezelőtt egy vallásos szertartás részei voltak. Beszámolt arról, hogy az 50-es években Szaúd-Arábia a nyugat által még nem befolyásolt területein még létezett a tánc azon formája, amikor a törzs többi nőtagja a szülő nő körül táncolt. Ezt a rituálé jellegű táncot a férfiak nem nézhették. A szertartás során a nők énekükkel és folyamatos mozgásukkal hipnotizálják a szülő nőt, hogy az utánozza mozdulataikat. Ez megkönnyíti a szülést, és csökkenti az összehúzódásokkor érzett fájdalmat. Segíti az anyát, hogy ne a kontrakciók ellen dolgozzon, hanem azokkal együtt. A nők jelenléte lelki támaszt is ad, emlékeztetik egymást közös női sorsukra, hogy ugyanazokat az élettapasztalatokat kell megszerezniük…”

"Napjainkban Európa minden országában létezik, és él a hastánc kultúra. Nők tízezrei táncolnak nap mint nap hastáncot. Vannak, akik otthon tanulnak videóról, vannak akik az Európa szerte gombamód szaporodó hastánciskolákban. Van aki otthon táncol a párjának, vannak, akik rendezvények előadóiként, vagy éttermek fellépőiként. A műfajban rendeznek versenyeket, és gálákat is.

De hogyan vált ennyire népszerű tánccá Európában a hastánc? Egyáltalán, ki tanította meg az európai nőket hastáncolni? Európában Törökországban, és Görögországban vannak autentikus gyökeri a hastáncnak. Mindkét nép asszonyainak táncában fellelhetőek ennek az ősi táncnak a motívumai, bár mind két nép kulturális vezetése kikéri magának a hastáncos népek közé sorolást. Különösen a törökök nem kívánják a világ felé domborítani ezt az oldalukat. Míg a török tévéshow-k gyakori szereplői, és ünnepelt sztárjai az ottani hastáncosok, ugyanakkor nemrég rendeletileg betiltották a hastáncosok fellépését turistaműsorokban, mondván, hogy a török kultúra más részeit szeretnék hangsúlyozni a turistáknak.

Attól, hogy mostohagyermeke a török és a görög kultúrának a hastánc, még feltételezhetnénk, hogy Európa többi országába innen terjedt el. De ez nem teljesen igaz.

A filmekben gyakran előforduló arab háremek, és paloták világa mindig is megmozgatta az európai ember fantáziáját, noha ez egy erősen stilizált világ, melyet Hollywood gyártott számunkra.

Egy átlag néző nagyon elcsodálkozna egy igazi arab hastáncosnő komplett repertoárján és kosztümjein. Egy arab, de még egy török hastáncosnő számára is ismeretlen ruhadarab az áttetsző háremadrág, amit a köznyelv török bugyogóként emleget, viszont nagyon gyakori a hasat teljesen elfedő, testhezálló egybeszabott ruha, vagy másik végletként a combközépig érő miniszoknya is előfordul. Megintcsak furcsán tekintene egy háremes filmeken edződött néző a botos folklór hastáncra, vagy az öböl térség hajtáncára, melyet bő, a testet teljesen elfedő ruhában táncolnak, amiben a táncos alakját még csak sejteni sem lehet.

A nyugati fejekben élő hastánc Amerikában fejlődött ki, és az autentikus elemek megtartásával egy show műfajjá vált. A hatvanas évek amerikájában a nők számára tömegesen elérhetővé vált, számtalan tanfolyam indult, és divatba jött ez a tánc. Hamarosan oktatóvideók jelentek meg, és világ méretűvé vált a hastánckultusz. Németorszában a nyolcvanas években, Magyarországon a kilencvenes évek végén vált nagyon divatossá, és alakult ki saját szubkultúrája.

Nagyon különös dolog, hogy a hastáncot autentikus közegében -melyek erősen vallásos országok- nem tekintik igazán művészetnek. A táncosokat mindenki ismeri, és ünnepli, de inkáb bulvár személyiségként viszonyul hozzájuk a közönség, mint igazi művészként. A táncosnőtől azt várják, hogy legyen bájos, szexis (az ottani utcai öltözködési szokásokhoz képest a hastáncruha már önmagában nagyon erotikusnak hatást vált ki), mozogjon jól a csípője, és táncában jelenítse meg a női szépséget. Ezekben az országokban nagy valószínűséggel a hastánc soha nem is fog kilépni a szórakoztató műfaj kereteiből, és megmarad erotikus éttermi táncként.

Nem így az európai táncosok között. Az európai ember számára máshol húzódik az erotikus ingerküszöb. A hastánc kosztüm pélául többet fed, mint egy átlagos műkorcsolya- vagy, latin táncruha, vagy tornász dressz.

Ez teszi lehetővé a táncosok számára, hogy kilépjenek a bájos, szexi, nőies nő kizárólagos megjelenítéséből. A hastánc nagyon ősi és nagyon fejlődőképes műfaj, ha a jelenkor színpadi hastáncának mozdulatait megvizsgáljuk, felfedezhetjük, az afrikai törzsi táncok finomított csípő, és mellkas mozdulatait, balett elemeket, az indiai tánc bizonyos elemeit. A hastánc némileg rokonságban áll a jazz balettel is, hiszen a jazzbalett is a klasszikus balett alapjaiba épített be afro elemeket.

Egy ilyen komplex mozdulatrendszer kifejezetten alkalmas művészi mondanivalók kifejezésére, és képes megjeleníteni a női lét minden rezdülését. Ezt természetesen túlmutat az éttermi, vagy esküvői szórakoztató jellegű táncokon. Az európai táncosokra vár a hastánc igazi művészi mondanivalóval való megtöltése, és színpadi művészetté emelése.

Ma Magyarországon minden negyedik nő volt már hastáncórán. Hihetetlen tömegek gyakorolják nap mint nap ezt az ősi művészetet. Nem véletlen tehát, hogy a neves tánciskolákban igen magas szintig, világszínvonalon folyik az oktatás. Neves külföldi mestertanárok, ha Magyarországra látogatnak, mindig megjegyzik az óráik végén, hogy egész Európában itt tapasztalják az egyik legmagasabb tudásszintet."

Menüett

A menüett egy régi 3/4-es lüktetésű francia népi társastánc, amelyik a 17. században bekerült a főúri táncok közé, és egészen oda is tartozott a 19. századi báli táncok megjelenéséig.

A barokk szvit része Georg Friedrich Händelnek és Johann Sebastian Bachnak köszönhetően lett, viszont igazából a klasszicista zene korában érte el népszerűsége csúcspontját, amikor is általában a szimfóniák részeként szerepelt. A mannheimi iskola ugyan a 4. tételnek írta elő a szimfóniákban és szonátákban, de a gyakorlatban Joseph Haydn óta a 3., utolsó előtti tételként hangzik el.

A menüett szerkezete gyakran egy háromrészes dalforma, például A-B-A, értsd Menuetto – Trio – Menuetto d.c., de általában az A és B rész is két-három részre tagolódik. A végén az A rész ismétlés nélkül visszatér.
   Menüett  –   Trio    – Meüett d.c.

|:A:||:B A':| – |:C:||:D C':| – | A | B A' |

A trio elnevezés abból fakad, hogy a barokkban általában azt a részt egy trió (három hangszer: például két oboa, fagott – két hegedű, cselló) játszotta. E hangszerelési hagyományt a későbbi zeneszerzők is megőrizték: a zenekar által játszott menüett-tételek középső, trió szakaszát rendszerint kamarazenei hangzásvilág jellemzi, holott később már több hangszer játszotta.

Mazurka

A Mazurka lassú ¾-es ütemű, lengyel eredetű tánc.

Neve

A Mazurka elnevezés a lengyel a lengyel Mazóvia terület nevéből ered. További elnevezései: Warschauer (Varsovienne), Air en Polonaise (Lipcse 1736), Polka Mazurka, Masollka (Tirol), Flohbeutler – “bolhacsípés” (Steiermark), Tramplan – “dobogós” (Karintia), Wiener Walzer – “bécsi keringő” (Felső-Ausztria), Cevvee (Alsó-Ausztria), Flohschüttler – “bolharázó” és Baaschlenkerer (Németország), Mistträppeler (Svájc) és számos egyéb néven ismeretes.

Története

A Mazurek táncnemet először 1345-ben említik.

Az 1697-1763 között fennálló szász-lengyel perszonálunió elősegítette, hogy a szászok megismerjék a lengyel táncokat. Ezek a táncok nagyon leegyszerűsített változatban élnek a parasztság körében.

1840-ben újra Németországba került a mazurka, mégpedig Párizsból, ahol a városi polgárság társastánca volt. Gyorsan elterjedt városban és vidéken egyaránt. Az akkori politikai háttérben a lengyelek éppen szabadságukért küzdöttek. A “Varsovienne” körülbelül ugyanebben az időben terjedt el.

A mazurka a 19. század vége felé bukkant föl az alpesi zenészek kottáiban, és 1900-tól lett gyakori.

A zene

Zenei szempontból különösen említésre méltó egyrészt az első ütemben szereplő pontozott nyolcad, másrészről pedig, hogy ebből adódóan a hangsúly a második ütemre tolódik.

További jellemzője a tipikus keringő-hangzás, amelyben egy mély negyedhangot (basszust), efölött pedig két magasabb negyedhangot (akkord) hallunk. Tipikusan ismétlődnek az egyes zenei motívumok és témák, sőt, akár egész zenei részek is, melyeket egy kontrasztos középrész választ el egymástól. Ennek a középrésznek mások az akkordjai, eltérő a dinamikája (általában piano), és a hangszíne (mivel itt feloldják az előjeleket). A mazurka általában ¾-es lüktetésű.

Ez a tánc Frédéric Chopin által lett nemzetközileg ismert, aki mintegy 60 mazurkát írt zongorára, így ezt a zenét a népi kultúrából a zeneművészetbe vezette. Rajta kívül komponált még mazurkát Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin, Karol Szymanowski, és az idősebb Johann Strauss, illetve a modern gitártechnika megalapozója, Francisco Tárrega is.

A dallam eredetileg leggyakrabban moll jellegű hangsor. Az osztrák alpesi néptáncok között azonban mégis inkább dúr hangsorok találhatók.

Tánclépések

A mazurka egy néptánc. A többi néptánchoz hasonlóan többféle változatban él többek közt Németország, Ausztria, Svájc, Olaszország, Franciaország, Svédország, Norvégia, Hollandia, Litvánia, sőt Dél-afrika búrok lakta területein.

Ausztriában három fő változatát különböztetik meg:
Polka-Mazurka (Masur)
Warschauer (Varsovienne)
szabad mazurkaforma (falusi)
Táncleírások
A németországi Polka-Mazurka

Aenne Goldschmidt a “Német néptánc kézikönyve” című könyvében a következő magyarázattal írja le ezt a táncot: „Ez az ‚egyszerűsített Warschauer‘ az úgynevezett ‚Polka-Mazurka‘ formában ismeretes, amely ennek előtte a városok társastáncaként volt gyakori.“

A gyakorlatban:
1 mazurkalépés a külső lábbal
1 keringőlépés a külső lábbal, fél fordulattal jobbra

A táncban a figurák tükörképként ismétlődnek. A forgás jobbra történhet.

Ritmusképlet a lépésekben:

Férfitáncos: BJJ BJB JBB JBJ

Táncosnő: JBB JBJ BJJ BJB

Mazurka de Samatan (francia mazurka)

A Mazurka de Samatan nevű, Gascogne-i eredetű táncfajtát német területen francia mazurka néven ismerik és táncolják. Ez négy részből áll:
az első mazurkalépés a táncostól balra, a harmadik lépés szökellve
egy keringőlépés negyedfordulattal balra
a második mazurkalépésnél forgás jobbra, közvetlen összefogással
egy keringőlépés teljes fordulattal jobbra.

Ennek a mazurkának az érdekessége, hogy tánc közben a pár előbb egy negyedfordulatot tesz balra, majd 5/4-et jobbra fordul.

Hasonló változatok léteznek a Feketeerdő vidékén is.

Balett

A balett (az olasz balletto-ból, ami a ballo = tánc kicsinyített változata) a táncművészetnek azon ága, amely a pantomimhez hasonlóan valamely drámai cselekményt a táncmozgás, a mimika és a pantomimika, valamint a zene kifejezőeszközeivel mutat be. A balettben a táncmozgás, a pantomimban a mimika és a pantomimika az uralkodó elem. A balett egy vagy több személy zenekísérlettel előadott színpadi tánca, amely testmozgással és mimikával stilizált formában fejezi ki a történéseket, érzelmeket és a klasszikus balett táncnyelvét használja. A klasszikus balett-technika az udvari táncokból alakult ki – számos nagyszerű balettmester és balett-táncos művészi és alkotó munkája által - és csiszolódott jelenlegi formájává.

Története

A balett gyökerei az ókorba nyúlnak vissza; különféle változatait a kultúra történetének valamennyi korszakában megtaláljuk. Szűkebb értelemben véve a balett a 16. századtól kezdődően Itáliában és Franciaországban kialakult dramatizált táncot jelenti.

A 16. századi olasz balett egyik jelentős előzménye az előző századok udvaraiban nagy népszerűségnek örvendő mascherata volt (zenés-táncos álarcosbál). Az olasz balett őstípusának Bergonzio di Botta allegorikus élőképjátékát tekintik, amelyet egy 1489-ben, Milánóban rendezett ünnepélyen mutattak be. A mascheratákhoz hasonlóan, itt is a pantomimnak jutott fontosabb szerep. A 17. század elején az olasz balett kapcsolódott az akkor kialakulóban lévő operához. Az előző századok pantomim-művészete az új műfaj betéteiben (intermedium, intermezzo) folytatta életét. Ilyenek találhatók például Emilio De Cavalieri La Rappresentazione di Anima et Corpo című zenedarabjában is, illetve Monteverdi Orfeójában is.

A 16. századi francia balett első reprezentatív megjelenése a Párizsban 1581-ben előadott Ballet comique de la Reine volt. A művet udvari zeneszerzők, költők, festők társaságában Baltazarini de Belgiojoso rendezte. Ennek volt folytatása a világhírű Ballet de Cour, a kor francia táncművészetének nagyszabású dramatizált műfaja. Nevét színhelyétől, az udvartól kapta. XIV. Lajos francia király korában a táncművészet még fokozottabb jelentőségre emelkedett. Udvarának kiváló balettmestere Pierre Beauchamp, komponistája pedig Lully volt. Utóbbinak Moliére-vel való találkozása alkalmából született meg a comédie-ballet, majd a nagy író halála után Lully munkájának eredményeként a tragédie-ballet típusa is. A francia balett műfajának nagy sikeréhez a kor majdnem minden költője és zeneszerzője hozzájárult. Lully halála után a műfajnak új típusa az opéra-ballet lett. Első sikeres megformálásának André Campra L'Europe galante-ját, betetőzésének Rameau Les Indes galantes-ját tekintik.

A 16. és 17. századi német, szűkebb értelemben bécsi balett kialakulásában olasz, francia és hazai elemek vettek részt. Fellendülését a Habsburg-uralkodók mind fokozottabb támogatásának köszönhette. Az előadott baletteknek a 17. században, sőt még később is érdekes módon nem a hivatalos olasz, hanem bécsi komponisták írták a zenéjét. A 18. századi balett történetében jelentős fordulat a pantomim megszületése volt. Kialakításában fontos szerepet játszott a bécsi Franz Hilverding és tanítványa Gasparo Angiolini, zenei vonatkozásban pedig Gluck.

A műfaj egyetemes elterjedése szempontjából Jean-Georges Noverre gyakorlati és elméleti munkássága volt nagy jelentőségű. Az új irány a táncmozdulatokkal kifejezett és zenével kísért cselekményt tekintette a dramatikus táncművészet egyedül jogosult formájának, és elvetette a szavalt vagy énekelt szöveg kiegészítő közreműködését. Ekkor szakadt el fokozatosan az operától és vált önálló műfajjá. Emellett azonban közjáték formájában az operában is tovább élt. A 19. századi balett alakulását főképp az allegorikus, mitológiai témákkal való szakítás és a romantikus témák felé fordulás jellemezte. A század legjelentősebb reformátora Salvatore Vigano volt. Munkássága révén az európai balett irányítását Párizstól egy időre Milánó vette át. Egyik figyelemre méltó érdeme, hogy balettjeiben a nagy tömegjelenetek már komoly szerephez jutottak.

A 20. század kezdetén az előző évtizedekben az európai balett központja Oroszországba helyeződött át. Legkiválóbb művészei Petipa, Ivanov, majd Fokin, Nyizsinszkij, Franciaországban Gyagilev voltak. Utóbbi kora legkitűnőbb táncművészeit, koreográfusait, zeneszerzőit (Sztravinszkij, Ravel, Prokofjev stb.) gyűjtötte maga köré.

A Táncházat támogatja:

Görög Katolikus Középiskoláért Alapítvány

Adószáma: 18796630-1-09   

 ( az adó 1%-a erre utalható)

Számlaszáma: 11738125-20035200 OTP  Hajdúdorog

 ( adomány erre fizethető be)

Pasodoble

A pasodoble (ejtsd: [pászodoble], IPA [pasoˈðoβle] és nem *[pazodoble], sem *[pazödobl] ) spanyol tánc, táncparketten ritkán látható, esetleg önállósult változatban színpadon. Az 1920-as években terjedt el bikaviadal-pantomim név alatt. Mai formáját Franciaországban alkották meg, ahol eleinte főleg táncművészek táncolták, mielőtt show- és később versenytáncként a tánctanárok felfedezték volna. Zenei üteme: 2/4, tempója: 62 ütem/perc.

A pasodoble bikaviadalt jelképez, ahol a férfi a matador szerepét ölti magára, a nő pedig a piros kendőét. A férfi és a nő együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és az arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő.

A tánc alapja a paso doble, azaz a kettős lépés, a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezése, valamint a ritmikus haladó lépések. Egyik jellemző eleme az ún. Appel, amely egy energikusan, talpon, helyben táncolt lépés, a térdek enyhe süllyesztésével. Az Appel gyakori bevezető lépése a különböző figuráknak.

A pasodoble-táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A férfitől, mint matadortól elvárják a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nőtől az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot – mindezt a férfinak átengedett vezető szerep következményeként.

A pasodoble a táncversenyeken a latin-amerikai versenyszámok körében a negyedik kötelező tánc, 1959 óta szerepel hivatalosan a versenyprogramban.

A legtöbbször játszott pasodoble az España cañí („Spanyolország, a cigány”).

A Táncház következő foglalkozásának időpontja:

2011 április 9

15:15 - 17:00

Mambó

A mambó kezdetben egy afro-kubai zene elnevezése volt, a szó vallási értelemben szent cselekedetet, az istenekkel való beszédet jelentette. Később Haiti szigetén a woodoo papnők nevévé vált.

A mai kor mambója egyrészt a New York/Puerto Rico stílusú salsa, (e stílust szokás "on2" salsának is nevezni, mert alaplépését "zenei 2"-re kezdik), másrészről pedig az Egyesült Államokban népszerű American Rhythm 5 versenyezhető latin táncának egyike.

Az American Rhythm rendszerbe a csacsacsa, a rumba, a boleró, a szving és a mambó táncok tartoznak bele. A két mambó stílus nem is igazán a figurákban, hanem inkább azok előadásmódjában tér el. A New York Salsa (on2 salsa) gyorsabb zenére több forgást használva a külső szemlélők részére igazi "pörgős, salsás élményt" nyújt, amíg a lassabb zenére táncolt klasszikus mambó inkább a versenytáncosokra jellemző kimunkált testmozgásával hat.

A modern mambóban különböző ritmusok kapcsolata és átfedése található meg. Az első mambó ritmust a Kubában született Anselmo Sacasas fejlesztette ki. A mambóban úgynevezett „Merengue-csípőmozgást” táncolunk. Ez azt jelenti, hogy a csípő a táncoló lábakhoz képest késleltetve mozog. A lábakat a féltalp belső élével helyezzük le, azután talpra visszük át. A lépések a rumbához hasonlítanak. A mambó 1987-ben tért vissza a köztudatba az évtizedekig tartó elfeledettség után a Dirty Dancing című film sikerei kapcsán. A mambó ma divattáncként ismert és a táncprogramok egyik legnézettebb műsora.

Zenéje: gyors, sodró, áradó, heves, feszültséggel teli, bonyolult ritmusú, szinkópált, a szambához hasonló.

Zenei üteme: 4/4-es.

Tempó: tudásszint szerint 36-52 ütem/perc

Április

Az április (Ősi magyar nevén, Szelek hava) az év negyedik, 30 napos hónapja a Gergely-naptárban. A hónapot Mars kedveséről, Venusról nevezték el, Venust ugyanis Aperirének is hívták. A név a latin aperire szóból származik, melynek jelentése „megnyitni” – ez valószínűleg utalás az ekkor kinyíló természetre. A 18. századi nyelvújítók szerint az április: nyilonos. A népi kalendárium Szent György havának nevezi.

Quickstep

A Foxtrott eredete a régi Ragben és a Onestepben keresendő. A Onestep 1910 körül került át Észak-Amerikából Európába. Leegyszerűsített "egylépésmozgásával", mindig változatlan ritmusával, Chasse nélküli, mars és haladó jellegű tánc volt. Ezt a táncot gyors 2/4-es ütemben előre, hátra vagy néha oldalirányban, fordulások nélkül, féltalpon táncolták. Mint társastánc a Twostepet (polkaszerű, ugrásnélküli) váltotta fel. A Onestep mindenekelőtt Angliában érvényesült, ahol rövid időn belül kiszorította a keringőt. Népszerűségét tekintve felvette a versenyt a Tangóval, amely azonban inkább a franciák szakterülete maradt. 1912-ben Angliában teret hódított a Ragtime, a tánczene első modern formája. Ennek következtében a Onestepből kifejlődött a Rag. Jellegzetessége a hajlított térddel táncolt lépés volt, s ritmuselemei között a szinkópa is szerepelt. Az idők előrehaladtával a Ragtime és a Onestep zenéje lassúbb lett, így a tánc lépései is lelassultak. Jutott tehát idő egy váltólépés, az ún. Chasse bevezetésére. Az így létrejövő tánc volt a Foxtrott, ami a lassú és gyors, előre- és hátralépések Chasse-val variált, tetszés szerinti váltakozásából állt. Az angol tánctanárok hamar ráépítették saját stílusukat és így fejlesztették tovább. Az előrehaladó lépéseket sarokkal indították, így sokkal nagyobb lendület jelentkezett tánc közben. 1922 körül alkották meg ma is érvényes formáját. 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az ún. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún. Quickstepre vált szét.

A Quickstepet kezdetben "Quicktime Foxtrott és Charleston"-nak nevezték, amely átvette a Chasse-t. A tánciskolák legkedveltebb táncai között tartják számon. Alapmozgását a Chasse-k, Lock Stepek és a külső állásban megtett lépések jellemzik. A tánc az igen gyors, kontrolláltan folyamatos futómozgásokban elevenedik meg. A Quickstep a lépések dinamikájával, elsöprő tempójával valamint a "quick" és "slow" lépések állandó váltakozásával kapja meg szeszélyes elegyét, ám emellett a táncostól nyugodt felsőtesttartást és tiszta lábtechnikát követel meg. Azt mondhatjuk, hogy a Quickstep a legvidámabb és legsziporkázóbb társastánc. Hozzájárult ehhez az is, hogy a II. világháború után alapos stílusváltozáson ment keresztül: kicsi, ritmikus szökellő lépésekkel gazdagodott.

A Quickstep a standard táncversenyek ötödik számaként szerepel, s a közönség köreiben igen nagy népszerűségnek örvend.

Zenéje: rendkívül gyors, vidám, sodró, sziporkázóan virtuóz. Tipikus hangszerei a trombita, harsona és a szaxofon.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 42-52 ütem/perc
versenyeken 52 ütem /perc