I. A leánykörtáncok

Az európai középkor uralkodó lánctáncformáját az újkori párostánc-divatok néhány régies peremterület (Fär-Öer-szigetek, Balkán) kivételével már régen kiszorították. A Kárpát-medencében a magyar, szlovák, román és délszláv énekes leánykörtáncok képviselik e régi táncforma maradványait. A női körtánc a magyar népterület északi részére, a Dél-Dunántúlra, valamint az alsó Duna mentére jellemző, másutt ritka, szórványos.

A tavaszi termékenységi rítushoz fűződő leánykörtánc főleg a böjti időszak, a mulatság nélküli ünnepnapok tánca lett. A szervezett mulatságok rendjében pedig a táncszünetekben és a tánckezdéskor alkalmazták. Kísérete egyszólamú énekszó. Fontosabbik eleme a dal, s így nem a lépések váltakozása a fontos, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké.

A karikázó egyöntetű, szabályozott szerkezetű tánc, mert a leányok zárt, kör alakú lánca nem ad teret egyéni rögtönzésre. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően - de mindenkire érvényesen - változik. A kört egyszerű és elöl vagy hátul keresztezett kézfogással, karolással, váll- vagy derékfogással alakítják ki.

A táncoló kör térbeli mozgásának típusai és a lépésfajták a következők: 1. a szűkülő-táguló körmozgás a be- és kifelé irányuló lépések váltakozásából adódik. 2. A kör ingamozgását a szimmetrikus motívumok (az egy- és kétlépéses csárdás ) eredményezik. A legjellemzőbb haladó ingamozgás esetén a kör lassan - kis megtorpanással -, de mégis mindig egy irányba forog. Ez az aszimmetrikus szerkezetű körtánclépés régi és széles elterjedésű volt Európában. 16. századi neve Branle simple, s a mai szakirodalom Fär-Öer lépésként emlegeti az ott élő régi lánctáncok nyomán. 3. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása a lassú (lépő) karikázóban többnyire a nap járásával megegyező, a gyors (futó) résznél viszont a forgásirány váltakozhat.

A karikázó formai elemei meghatározott tempójú és típusú karikázó nótákhoz kapcsolódva alkotják a tánc részeit. A karikázók egy (Szlavónia), két (Dél-Dunántúl, Palócvidék), három (Sárköz), néha több részből állnak. A terjedelmes lassút rövidebb gyors követi, s a táncfolyamatban e részek váltakozva ismétlődnek.

A déli leánykarikázók (1. szlavóniai, 2. dél-dunántúli, 3. Duna menti, 4. Kalocsa vidéki) több régies vonást őriznek, s olykor gazdagabbak, mint az északi (5. Pest környéki, 6. észak-nyugati és 7. észak-keleti) típusok. A szórványos erdélyi karikázók (Szilágyság, Kalotaszeg, Küküllő-vidék, Bukovina) még egyszerűbbek.

Karikázóinkban a régi és új stílusjegyek ötvöződnek egymással. A régi táncformát a 19. század folyamán uralomra jutó új stílus erőteljesen átszínezte. Ez a karikázók általános vonásait (körforma, énekkíséret) nem érintette ugyan, de funkcionális és zenei sajátosságaikat, motívumkincsüket és előadásmódjukat módosította. A lassú és friss csárdás tempójához, zenéjéhez való közelítésük a motívumkölcsönzés lehetőségét nyitotta meg.

A karikázóval formailag rokon, hangszeres zenéjű, kis körben, férfiakkal vegyesen járt táncok régibb (erdélyi lassú és sűrű magyar) és újabb típusai ( körcsárdás ) ott gyakoriak, ahol a leánykörtánc hiányzik a tánckészletből (Alföld, Észak-Dunántúl, Erdély).