Hova menjünk,

milyen tájra?
Hegyre talán
vagy pusztára?

Folyópartra
vagy erdőbe?
Faluszéli
zöld mezőre?

Lepkét fogjunk
vagy horgásszunk?
Vagy mégiscsak
hegyet másszunk?

Akár erdő,
akár folyó:
gyönyörű a

                                                                                vakáció!                                               

Mindenkinek örömökben és pihenésben gazdag nyári szünetet kívánok az egész Táncház nevében!

A magyar néptáncok új történeti stílusrétegének zömét nemzeti társastáncunk, a csárdás alkotja. A csárdás kialakulásában nagy szerepet játszottak mindazok a nyugat-európai divathatások, amelyek a reneszánsztól a 19. századig fokozatosan honosodtak meg és halmozódtak fel a Kárpát-medence népeinek tánckultúrájában. A régi páros táncok átértékelt, a kor követelményeihez igazított táncaként a területileg kevésbé differenciált új stílusú csárdás egységes formáját, határozott nemzeti karakterét és nevét a 19. század első felében nyerte el. A csárdás a magyar táncéletben a 20. század fordulójára minden egyéb tánctípust háttérbe szorítva egyeduralkodóvá vált.

Sajátos zenekísérete és előadásmódja mellett a csárdást az európai páros táncok jellemző formai jegyeinek szintézise jellemzi. A csárdás motívumainak, mozzanatainak párhuzamait - néha pontos megfeleléseit - csaknem hiánytalanul fellelhetjük a különféle európai, elsősorban közép-kelet-európai páros táncokban. A különféle összefogódzási módok egész sora keveredik a csárdásban; a régies külön táncolás és a nyílt fogásmódok ötvöződnek az újabb zárt fogásokkal, és néha megjelennek bonyolultabb, főleg az osztrák páros táncokból ismert tartás változatok is.

A kötetlen szerkezetű csárdás két, lassú és friss részre tagolódik, régiesebb formájában három önálló tételből állhat (Szatmárban például a három tételt „csendes”, „csárdás” és „ugrós” néven tartják számon). Az egyes részeket egymástól a nevükben is jelzett tempókülönbség mellett jelentős zenei (dallamkészlet, metrum, ritmus, kíséretmód) és formai (összefogódzás, motívumkincs) sajátosságok is megkülönböztetik. A lassút részt elsősorban a "kétlépéses csárdás" motívum és annak változatai jellemzik. A friss részben leginkább a függőleges lüktető hullámzás, valamint az ún. „bukós”, „lippentős”, „félfordulós” vagy „átvetős” motívumok fordulnak elő. A friss részek fontos alkotóeleme a közép-európai páros táncokra jellemző zárt fogásmódú forgás, és díszítő motívumként megjelenhet a nő kar alatti forgatása, emelve ugratása és "eldobása", azaz a partnert elengedő kiforgatása. A régi szimbolikus, "növekedésvarázsló", emelő mozdulat az európai páros táncokba már a reneszánsz idején stilizálva beszűrődött.

Csárdásaink "frissének", gyors részének legszebb, legköltőibb mozzanataként tartjuk számon a „szerelmi csalogatás”, a férfi-női kapcsolat játékos-évődő táncos kifejezését, amely már régi tánctípusaink vegyes-páros formáiban is feltűnt. A páros táncokból elmaradhatatlan „csalogatást” az i. sz. 1000 körül, Dél-Németországból származó legrégibb páros tánc jellemzés említi elsőként. A csalogatás szerelmi, játékos tartalma mellett módot ad a férfi egyéni táncának, figurázásának kifejlődésére is, mely többnyire a verbunk motívumkincséből táplálkozik.

A csárdás területi tagozódás szerinti típusai fejlődésmenetük eltéréseiből levezethető táji sajátosságokat mutatnak. A táncciklusok tartalma, valamint a táncok formai és zenei különbsége alapján dunai, tiszai és erdélyi csárdás dialektusokat állapíthatunk meg.

A nyugati, dunai régió régiesebb táncciklusaiban a lassú csárdás hiányzik, s a verbunk alkotott táncpárt a friss csárdással. Ennek következtében a később megjelenő, e két tánc közé ékelődött lassú csárdás formailag alapvetően elüt az őt követő friss csárdástól. A kétlépéses motívumból és forgásból álló lassú csárdás szegényes motívumkincseivel szemben a dunai dialektus friss csárdása változatos kopogó, sarkazó, bukós-lippentős figurákból építkezik.

A tiszai csárdás dialektusba a verbunk páros formái gyakran keveredtek a lassú csárdással. Az összefonódás a rá következő gyors páros tánc karakterét is döntő mértékben befolyásolta, mert a nyílt összefogódzású páros verbunk és lassú csárdás motívumkincse a gyors tételbe is átszivárgott, s így a három rész formakészlete között nagy különbségeket megállapítani nem lehet.

Az erdélyi tánckultúrában a csárdás megkésve, a régi páros táncokkal gyakran keveredve, egymásba fonódva jelentek meg. A régies tradíciójú Gyimesben például csak az 1980-as években szorította ki a lassú és sebes magyarost a csárdás. A mezőségi ritka és sűrű csárdásban pedig még egyértelműen felismerhetjük a forgós-forgatós jelleget, mely a kiforrott, magyarországi csárdás előképének tekinthető.

A páros csárdás mellett két különleges táncformát, a hármas csárdást és a körcsárdást is meg kell említenünk. Az egy férfi és két nő által járt hármas csárdás rokon típusait a dél-erdélyi románok körében "invirtita" és "purtata" néven, a bácskai délszlávoknál "momacko kolo" elnevezéssel, a kárpáti lengyelek táncai közt pedig "goralski trojka"-ként említve is megtalálhatjuk. A hármas táncok a régi udvari tánckultúrában éppúgy megfigyelhetők voltak, mint a nyugat-európai néptáncokban.

A csárdás csoportos formája, az ún. "körcsárdás" divatja az 1920-as években kezdődött, főként a magyar nyelvterület keleti felén, ahol a karikázó hiányzott. A kötetlen szerkezetű páros táncból a mulatság folyamán alkalmi jellegű, forgásból álló körtánc alakult. Két vagy több pár összekapcsolódásakor a tánc óhatatlanul szabályozódott, félig kötötté vált, míg a körtánc újabb páros tánccá nem bomlott. A csárdás e körformán keresztül érintkezik az énekes leánykörtáncokkal.

A csárdás kísérőzenéje négyfajta dallamkategóriából merít: a hangszeres verbunk- és friss csárdás dallamokból, a népies műdalokból és az újstílusú parasztdalból. A csárdás divatja a verbunkos muzsika oldalhajtásaként kialakuló csárdás zenével és új stílusú népzenénkkel együtt rohamosan terjedt a magyar nyelvterület határain túl is, jelentős hatást kifejtve a szomszéd népek páros tánc kultúrájára is.
 

Makfalva a Székelyföld történelmi székei közül Marosszékhez tartozik, a tájegység keleti felén fekszik. Marosszék a Székelyföld legsűrűbben lakott és legfejlettebb tánckultúrájú északnyugati vidéke. Legnagyobb központi települése Marosvásárhely. Marosszék két kisebb táncdialektusra oszlik: 1. A Maros-Nyárád-Kis-Küküllő közi teljesen magyar lakosságú keleti részre és 2. a Maros-jobbparti, románokkal vegyes lakosságú ún. Székely Mezőségre.
A székely verbunkot vagy csűrdöngölőt szóló és csoportos formában kör alakban járták cikluskezdő táncként, de ma már csak a táncszünetek vagy lakodalmak virtusos mutatványaként fordul elő.
Marosszék legjellemzőbb, ma is élő virtuóz forgó-forgató-figurázó tánctípusa a lenthangsúlyos marosszéki forgatós vagy korcsos. A tánc két altípusa a) a lassúbb tempójú, szélesebb elterjedésű marosszéki forgatós vagy korcsos és b) a Mezőségen és a Maros mentén használatos ennek egy gyorsabb formája is sebes, szapora, sebes forduló vagy magyarforduló néven. A marosszéki forgatós elhelyezkedése a táncciklusban vidékenként, néha falvanként is eltér. Többnyire a táncciklus közepén vagy végén táncolják.
A lassú csárdás vagy jártatós lassú dűvő kíséretű, formakészletét a kétlépéses, a páros forgás, szerényebb kopogó figurázás, bokázások, s ha a táncot korcsosan járják, egy-egy párelengedő kiforgatás alkotja.
A leggyorsabb tempójú páros tánc a friss csárdás, a cigánycsárdás vagy szökős. Motívumkincsére az egylépés, páros forgás, a verbunk motívumaihoz hasonló kopogó figurázások, bokázók, légbokázók, cifrák jellemzők. Gyakran felemelt tartású kézfogással hosszan figuráznak. A Nyárád mentén újabban a szökőst több pár kisebb vagy nagyobb körökbe fogódzva sokáig együtt maradva táncolja.
Marosszéken kétféle táncciklussal találkozunk. 1. Keleten a Maros-Nyárád-Kis-Küküllő közén a szakasztásnak nevezett ciklus egyszerűbb: a verbunkot a lassú, a forgatós, majd a szökős követi. 2. A mezőségi, Maros menti párban 5 tánc: a verbunk, a sebes forduló, a lassú csárdás, a korcsos és a cigánycsárdás követi egymást.
A marosszéki tánczene kiemelkedő gazdagsága és fejlettsége az itt élő sok cigányzenésznek is köszönhető. A vonószenekarból itt alig hiányozhat a cimbalom, s e hangszer legvirtuózabb kezelőivel ezen a vidéken találkozunk.
 

A csángók több Romániában élő magyar nyelvű kisebbségi népcsoport összefoglaló neve. Három fő csoportjuk van: a moldvai csángók, a gyimesi csángók és a barcasági csángók. A moldvai csángók a magyar szóhasználat szerint a Romániában, Moldva tartományban élő magyar nyelvű népcsoport tagjai, akik vallási szempontból a moldvai katolikus lakosság részét alkotják. A középkortól indult meg kirajzásuk, a történelmi Magyarország határán túlra. A Szeret patak völgyében a Keleti-Kárpátok túlsó oldalán Bákó és Román környékén telepedtek le. A magyarul is tudó moldvaiak száma ma 62 ezer körülire tehető. Falvaik: Lészped, Klézse, Gajcsána, Külső-Rekecsin, Lábnik, Pusztina stb.
Egy moldvai falu táncrepertoárja általában közel 40 táncból áll, melyeket részben magyar, részben román nevekkel illetnek. A motívumismétlő vagy strófikus szerkezetű táncokhoz többnyire egy-egy állandó dallam és táncnév kapcsolódik. A nevek pedig falvanként, sőt nemzedékenként is különbözhetnek, így a csángó tánckincsben nem egyszerű az eligazodás. Tánckészletük lényegében azonos a moldvai-kárpáti románságéval, rendkívüli hagyományőrzésük miatt azonban sokszor régiesebb. Tánckultúrájukra a középkorias kollektivitás, az egyéni műfajok szinte teljes hiánya jellemző, így benne erdélyi vagy magyaros vonás kevés van. Maguk a táncok több szempontból is eltérnek más, Kárpát-medencei tájegységek lépésanyagától. Moldvában nincsenek szóló táncok és az egy táncon belül használt lépések sem térnek el annyira egymástól, mint azt máshol megszokhattuk. A táncosok a körtáncokban nem lépnek mindig egyformát, sok tánclépésnek számos variációja van és egy ember több figurát is táncol. Ezek a lépések azonban mindig figyelembe veszik a kör lüktetését, haladási irányát és természetesen az irányváltásokat is.
A csángók táncainak egy részét a legarchaikusabb formában, körben táncolják, nők és férfiak vegyesen (pl.: lassú kezes, gyors öves, dobogós hóra, botosánka, bulgarászka, korogyászka, ráca, tolumba, oficerászka…). Átmeneti csoportot jelentenek a páros tánccal ötvözött körtáncok, amikor a láncban összefogódzva járt motívumsor páros forgásokkal váltakozik, például: a banumarocsini, a csimpolyasászka. A páros táncok népes csoportjában több különböző eredetű táncot találunk. Néhány szabadabb, legalább motivikailag variálódó – erdélyi, kárpáti és ukrán – hatású páros táncok: kettős (de doi), erdélyes (ardeleanca), magyaros, csárdás, ruszászka (ruseasca), románca (romanca) mellett a teljesen egyöntetű, egy dallamhoz kapcsolódó kötött táncok vannak többségben. Ezek motivikai, szerkezeti szempontból közép-európai jellegűek, s német, illetve lengyel közvetítéssel terjedhettek el Moldvában: keresel, floricsika, tindia, seremoj.
 

Domaháza a Bükkhegység nyugati lábánál egy hegyekkel körülzárt mély katlanban fekszik, Ózd város vonzáskörzetében. A község a Hangony-patak és a Tóvölgy-patak két partján települt, korábban Hangonyfőnek is hívták. Határos Nógrád és Heves megyével, északnyugaton pedig Szlovákiával.
Domaháza a palócság keleti ágához tartozik, Barkóságnak is hívják ezt a környéket. A népviselet egyszerű volt, nőknél mintás bőszoknya sok alsószoknyával, felsőrésszel, illetve ingváll, fehér blúz mellénnyel és fejkendő \"domaháziasan\" megkötve. A férfiaké a csizmanadrág, fehér ing és mellény. A falu gazdasági életére mindig az állattartás, pásztorkodás volt jellemző, így különösen sok a juhászélettel kapcsolatos ének.
A Barkó-vidék jellegzetes tánctípusai – vasvári verbunk, vasvári páros, csárdás, karikázó – jellemzően fenthangsúlyos, rugózós, improvizatív felépítésű táncok. A vasvári verbunk szólóban vagy csoportban járt férfitánc, amelynek vegyespáros formái is ismeretesek. A vasvári párost a csárdás helyi formájától csupán jellegzetes zenéje különbözteti meg. A páros változatok figurázósak, vagy összefogódzás nélkül járják, vagy csak kézfogással, a frissben már a szokásos váll- és derékfogást is alkalmazzák. A csárdásban a hagyományos zárt fogásban táncolnak. Itt is fellelhető a zárt körben táncolt lánytánc, a karikázó, mely a megszokott hármas tagozódást követi: lépő, csárdás, futó.
A \"vasvári\" elnevezést egyesek a Bolyok-Vasvár helységről, míg mások a negyvennyolcas márciusi ifjak egyik vezéregyéniségének, Vasvári Pálnak nevéből származtatják.
 

Június

Június (Ősi magyar nevén, Napisten hava) az év hatodik hónapja a Gergely-naptárban, és 30 napos. Nevét Junóról (római istennőről) kapta, aki Jupiter felesége volt. A 18. századi nyelvújítók szerint a június: termenes. A népi kalendárium Szent Iván havának nevezi.