A néptáncos szóhasználatban \"szatmári\"-nak nevezett táncok területe az egykori Ecsedi-láp környéke: a \"Rétoldal\", a Szamos és a Kraszna folyók közötti, Mátészalkától délre eső terület. Híres táncos falvai: Nagyecsed, Ököritófülpös, Tyukod. A mocsarat mintegy száz éve csapolták le, tizennyolc kisebb falu maradt egykori környékén. A Felső-Tisza vidék – táncfolklorisztikailag ide tartozik Szatmár is – tánckultúrája sajátos kettős arculatot mutat. Együtt találjuk ezen a vidéken a régi stílusú – főleg a pásztorok körében fennmaradt – eszközös (botoló), ugrós (oláhos) táncokat és a nemzeti tánckultúra kialakulására nagy hatást gyakorló új stílusú verbunkot és csárdást.
A szatmári táncanyagban a legáltalánosabb tánc a csárdás ma már csak lassú és friss tételből áll, de régebben az Erdőhát nevű kistájon nyomaiban még megtalálható volt a történelmi emlékeket idéző hármas tagozódás (csendes, csárdás, ugrós). A csárdás divatjának fennmaradásában nagy szerepet játszott a viszonylag korán megjelenő (19. század) falusi, \"kontár\" táncmesterek által tanított magyar kettős, magyar szóló táncok motívumanyaga, mely gyarapította (gazdagította) a helyi táncok motívumkészletét. A lassú és friss csárdás formakészlete – a nyugati dialektus csárdásaival ellentétben – nem válik el egymástól, lényegében ugyanazon figurákat használják mindkét részben.
A férfi szólótánc leggazdagabb variánsai – magyar verbunk, magyar szóló néven – az Ecsedi-láp környéki falvakban a századforduló környékén tánckezdő funkcióban éltek. Általában szóló, kötetlen szerkezetű férfitánc, de előadhatták csoportosan, vagy páros formában is. Ilyenkor összefogódzás nélkül, nyílt fogással táncolják. Motívumkincse összefügg a csárdáséval, talán csak a fejlettebb szerkezetű csapásoló figurák száma nagyobb a verbunkban.