A \"csángó\" elnevezést több magyar ajkú, romániai magyar népcsoportra is használják, a táncházmozgalom ezek közül kettőt tart számon, a gyimesi és a moldvai csángókat. A gyimesiek Erdélyben, a Székelyföld peremén élnek, a Keleti-Kárpátokban, a Tatros folyócska és a beléfutó patakok völgyeiben. E vidék sokáig lakatlan volt, csak a XVII. század végén indult meg itt a betelepedés. A gyimesi csángók szerint őseik a katonai szolgálat elől futottak erre az erdős vidékre, ezzel kapcsolatos a csángó szó eredete is: csángó az, aki \"elcsángált\" (elment) a közösségtől. A csángók bujdosásukkal magyarázzák a moldvai csángókéhoz hasonló öltözetüket is. Ezt egykoron azért használták, hogy megtévesszék az őket üldözőket, hogy azok ne ismerjék fel bennük a szökött székely katonát. Földrajzi elzártságuk és peremhelyzetük miatt a gyimesiek folklórja a magyar népi műveltség egyik legrégiesebb, táncokban, énekes és hangszeres népzenében rendkívül gazdag változata, amely más vidékeknél lényegesen tovább fönnmaradt.
Itt nem találhatók tömör falvak, csak tanyatelepek, ezek pedig \"patakokra\", \"patakvölgyekre\" oszlanak, melyek sokszor egy-egy családnév után kapták nevüket. (Pl. Antalok pataka, Komját-pataka, Bothavas-pataka, Farkasok pataka, Ugra-pataka, Gáborok-pataka, Tímárok pataka stb.). A legismertebb és legnépesebb három falu: Gyimesfelsőlok (Lunca de Sus), Gyimesközéplok (Lunca de Jos), és Gyimesbükk (Ghimeş Faget).
A parasztzenészek egyik sajátos népi eszköze, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35 féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, csárdást, németest, héjszát. A zenészdinasztiák tagjai közül sokan ismerték Pulika Jánost és Mihályt, Halmágyi Mihály gardonyost és társát Gizi nénit. Zerkula Jánost, a gyimesi népzenészt a népművészet mestereként ismerik.
Gyimesi csángók táncai: a féloláhos, a verbunk, a lassú- és sebes magyaros, a csárdás, a kettős jártatója és sirülője, a lakodalmas és a medvés tánc. A gyimesi féloláhos és a verbunk az erdélyi férfitáncok legegyszerűbb régies típusai közé tartoznak. Sajátos páros táncuk a lassú magyaros és a sebes magyaros. Balkáni jellegű táncaik a héjsza, a korobjászka, a tiszti héjsza, a legényes, a csúfos, a békási ruszka, a féloláhos héjsza, a hosszúhavasi, a régi héjsza és a kerekes. Újabb táncuk a kötött szerkezetű közép-európai polgári tánc a háromsirülős, az egypattanós, a háromtoppantós, a hétlépés, a balánka, a csoszogtatós, a porka, a talján porka és a sebes polka, a moldvai, a sánta németes és a sormagyar.
Bonchida (Bruck, Bonţida) Kolozsvártól 30 km-re, a Mezőség nyugati szélén, a Szamosmelléki dombvidék Széki ágában, az itt északra kanyargó Kis-Szamos jobb partján, a délről érkező Kötelendi (Gyéres) patak torkolatánál fekszik. A XX. század végén lakosságának 57%-a román, 26%-a magyar, 17%-a pedig cigány volt. \"A bonchidai felvételeket hallgatva meggyőződhetünk róla, hogy az egymás mellett élő, mindhárom nép közötti kölcsönhatások csak gazdagították és szebbé tették ezt a zenét.\" (Kallós Zoltán)
Bonchidán a XX. század közepéig két fajta táncciklus létezett: egy magyar, és egy román. Az összesen hat tánctípusból álló táncrendek 3 férfitáncot és 3 párostáncot tartalmaznak, melyből a magyarok négyet, a románok öt táncfajtát alkalmaznak. Ebből etnikus jellegű a lassú magyar, valamint a barbunc és az invirtita.
Magyar táncrend: lassú (ritka) magyar – sűrű magyar – lassú csárdás – gyors csárdás
Román táncrend: barbunc (verbunk) – fecioreste des (sűrű legényes) – tiganeste (lassú csárdás) – invirtita (forgatós) – tiganeste iute (gyors csárdás)
Szék község, Erdélyben, a mai Kolozs megye területén (egykor Doboka, majd Szolnok-Doboka megye), Kolozsvártól északkeletre található. A település a Kis-Szamos egyik mellékvölgyében, dombos vidéken, Mezőségen fekszik. A község három szege, utcája – Felszeg, Csipkeszeg, Forrószeg – mint kisebb területi egységek, valószínűleg középkori eredetűek lehetnek. A falu viszonylagos zártsága miatt a mai napig fenntartotta jellegzetes viseletét, varrottasait, szőtteseit, táncát, zenéjét, szokásait. A férfiak szalmakalapja, kék posztó mellénye, bő ujjú fehér inge, az asszonyok fekete-piros viselete jellegzetes és egyedülálló. A széki táncok a Mezőségen belül külön csoportot alkotnak.
A közösségi táncélet zárt hagyományai biztosították Széken Erdély s egyben a Kárpát-medence egyik legépebb, fejlett táncciklusának (táncrend) fennmaradását, amelyben számos régibb tánc- és zenestílus, műfaj és típus ötvöződött: sűrű tempó – ritka tempó – magyar (négyes) – lassú – csárdás – porka – hétlépés. A széki táncok mindegyike kapcsolódik a környező közép-erdélyi tánckincshez, de összefüggő egységükben csak Székre jellemzőek. A tánckincs egyszerűbb, szabályozottabb és közösségibb jellegű, mint másutt (nincsenek kiemelkedő táncos egyéniségek), viszont műfaji-formai-zenei tekintetben többrétű.
A széki sűrű tempó a közép-erdélyi legényes legegyszerűbb Szamos-völgyi, mezőségi altípusának változata. A férfitánc mindig ezzel kezdődik és ezt követi a ritka tempó. A ritka tempó (ritka legényes) az ún. lassú legényesek Mezőségen elterjedt egyik fajtája, amely a közép-erdélyi románság körében is általános.
A \"magyar\" vagy \"négyes\" kétpáros, kis zárt körökben járt táncforma, a mai széki táncciklus kezdő tánca. A zsúfolt táncházban a körök nem egyszerre, hanem egymáshoz képest időben eltolódva, kánonszerűen forognak, dobogva váltanak vagy sétálnak.
A széki lassú igen alacsony tempójú, rubato hatású párostánc, mely a négyes magyar folyamatának kis szünettel való megszakítása után következik, majd ezt követi a forgós párostánc, a csárdás.
A porka a 40-es évektől elterjedt újabb jövevény, mely még szervesen illeszkedett a hagyományos táncstílushoz. A közép-európai eredetű polka Erdélyben is ismert formáiból Széken a régies gyors forgós polka kapott helyet a táncciklus utolsó részében a csárdás után. A hétlépés a táncciklus porkát követő záró tánca. A német eredetű, de szélesebb körben elterjedt, Erdélyben is gyakori táncot Széken szintén csak néhány évtizede ismerik.
A tánc végén a legények – mintegy elköszönésként – a leányt derékon megölelve felemelték.
Magyarlapád (Lopadea Noua) a régi Alsó-Fehér vármegyében, Erdély középső részén, a Maros és a Küküllők összefolyásánál fekszik, Nagyenyedtől 10 km-re keletre. A hét faluból (Asszonynépe, Vadverem, Magyarbece, Bagó, Kisakna, Fugad és Lapád) álló község központjaként vezető szerepet tölt be a térségben. Együtt alkotják a községet, amelynek neve (Molnár József Várhegy alatt, dombok között című könyve szerint) a lapu növénynév származéka. A magyar előtag pedig a lakosság nemzetiségével kapcsolatos. Azon ritka falvak egyike, ahol még napjainkban is élő népzenei élet van.
Küküllő-mente a legdélebbi, peremhelyzetű magyar táncdialektus, mely máig megőrizte régies jegyeit nemcsak a férfitáncokban (pontozó, lassú pontozó), hanem a páros táncokban (öreges forduló) is, sőt az Erdélyben ritka énekes női körtáncot is szinte csak itt találjuk meg. A vegyes falvak magyar és román népe mindenütt megőrizte sajátos tánctípusait annak ellenére, hogy a régies kereteket megtartó táncéletben, a közös nyári táncokban a két nép olyan szoros együttélése érvényesült, amilyenre más vidékekről nem ismerünk példát.
A vidék reprezentatív cikluskezdő férfitáncát, a pontozót (magyaros, verbunk, csűrdöngölő, figurázó) rögtönzött egyéni, valamint csoportos egyöntetű formában is táncolják. Tempója gyors, dallamkincse csekély (4-5 dallam), a tánc előadásmódjára a szűk, apró, dinamikus mozgások, s szilaj darabosság, szaggatottság a jellemző. A táncban a figurázó lábmotívumok és a csapásolások mértéktartó egyensúlya érvényesül. A lassú pontozó (ritka pontozó, régies, vénes, szegényes) a vidék nyugati és középső részén fordul elő, az idős nemzedék alkalmi táncaként egyéni vagy kettős formában, a sűrű pontozó után.
A leánykörtáncot (leányos, kapcsos, karikázás) énekszóra, derékon összefogódzva járják a táncszünetekben, a lakodalom előmulatságán, a fonóban vagy pedig a táncmulatságokban hangszeres zenére a pontozó férfitánc kíséreteként. Páros táncaik régi, legegyszerűbb forgós – az új nemzeti táncstílus által még kevésbé érintett – típusához a régi táncdallamok sokasága kapcsolódik. A régi lassú, öreges, forduló vagy cigányos elnevezésű, szinte csak fenthangsúlyos forgásokból álló páros tánchoz fokozatosan kapcsolódott a csárdás név is, mely műzenei és új stílusú dallamkinccsel társulva csak az első világháború körüli időktől terjedt el, de még anélkül, hogy a régibb névanyagot kiszorította, s a táncot gyökeresen átalakította volna.
Kalotaszeg, Erdély néprajzi tájegysége, a Kalota és a Körös völgyében, a Gyalui-havasok és a Meszes-hegység között terül el. A kalotaszegi táncokról az első híradások a 19. század végéről ismertek, módszeres megfigyelésükre azonban csak az 1940-es évektől kezdve került sor, majd a hatvanas években születtek meg az idevonatkozó tudományos értékelések, elsősorban Martin György munkássága nyomán. A kalotaszegi hangszeres népzene gyűjtésében kiemelkedő Kallós Zoltán és Martin György szerepe, akik a hetvenes évektől kibontakozó magyarországi és erdélyi táncházmozgalomban tevékenykedő zenészek, táncosok figyelmét erre a tájegységre is fölhívták. A kalotaszegi legényes az erdélyi régies gyors férfitáncok legfejlettebb, legvirtuózabb változata. Régen ezzel kezdődött a táncrend, egyenként járták, gyakran versengésszerűen, közben a lányok a háttérben összefogózva forogtak (sifiteltek), és táncszókat kiáltottak (csujogattak). A táncrend a kétlépéses csárdással, majd a jóval gyorsabb szaporával folytatódott. A legényes zenekísérete erdélyi viszonylatban Kalotaszegen igen gazdag, több mint harminc dallamot tartalmaz. A kalotaszegi magyarok, románok és cigányok zenéje sok szempontból összefonódott, ugyanakkor sajátos jegyekkel is rendelkezik. Szép számban vannak olyan dallamok is, amelyeket egyaránt játszanak két vagy három etnikumnak is.
A magyar tánckincs régi stílusrétegének legfontosabb tánccsaládja, melynek különböző nevű változatai és altípusai a népterület nyugati és déli részén élnek. (Rábaköz: dus, mars; Bakony-vidék–Balatonfelvidék: dusolás; Mezőföld: ugrós, bérestánc; Tolna–Baranya: ugrós, cinege, csillagtánc, verbung, háromugrós; Somogy–Zala: kanásztánc, verbung; Bácska: ugrós, dus, háromugrós; Kalocsa-vidék: mars, Solt-vidék: tustoló, tust; Galga-vidék: druzsbatánc, mars, pajtástánc; DK-alföld: ugrós, induló, oláhos.) Az ugrós táncfajta zenei, formai és funkcionális szempontból igen differenciált és különböző fejlettségű altípusokban és változatokban él. A viszonylag egyszerű – 2-5 tagú – motívumokból felépülő, szabályozatlan szerkezetű ugrós táncok műfaji-formai szempontból sokfélék, kevertek. Férfitáncként, női és vegyes-, valamint szóló-, páros és csoportos változatokban, továbbá eszközös formákban is előfordulnak. Gyakori bennük az összefogódzás nélküli táncolás, s emellett csupán a nyílt fogásmódokat (kézfogás) alkalmazzák.
A magyar néptánckincs változatos nagy csoportja, amelynek különböző eszközökhöz (bot, söprű, üveg, gyertya, sapka, kendő, párna, csép, szék stb.) kapcsolódó típusait az egész magyar nyelvterületen ismerik. A különböző stílusrétegek hatását viselő eszközös táncokban a táncosok az eszközökkel való ügyes bánásmódot mutatják be. Elnevezésüket rendszerint az eszközről kapják. Az eszköz szerepe, használata, a táncosnak az eszközzel való kapcsolata alapján különböztetjük meg egyes fajtáit. Közismert mutatványos formájában a táncot egy vagy több, földre helyezett eszköz körül, közötte vagy fölötte járják. Ekkor az eszköz a tánc terét határozza meg (botos tánc, gyertyás verbunk, kanásztánc, üveges tánc). Másik típusában a táncos kapcsolata az eszközzel még közvetlenebb, vagyis az eszköz a táncmotívumokat is alakítja (cséptánc, kampós tánc, sapkatánc, söprűtánc). A játékos párcserélő társastáncoknál az eszköznek viszont csak kapcsolódó kellékként van szerepe (kendős tánc, lapockás tánc, párnás tánc, süveges tánc). A kötetlen szerkezetű eszközös táncok mozdulatkincse főleg az ugrós tánctípus különböző változataival van rokonságban, bár az újabb táncfajták (verbunk) és a nyugati polgári társastáncok hatása is szembetűnő. Az eszközös táncok mutatványos változatait rendszerint szólóban, ritkábban párosan vagy csoportosan táncolják. Az eszközös táncok zöme férfitánc, de van közöttük olyan, amelyet csak nők táncolnak. A játékos párválasztó társastáncok mindig csoportosak. Az eszközös táncok közül a hagyományos paraszti táncrend szerves részeként csak a sarkantyús táncot említhetjük meg, mely a többitől mozdulatkincsében lényegesen eltér. Az eszközös táncoknak bemutató, ill. szórakoztató szerepük van, főleg a családi ünnepeken (pl. lakodalomban) vagy egyéb alkalmi mulatságokon.
Sárköz a mai Magyarország dél-dunántúli részén található, határai: északon a Mezőföld, keleten a Duna, délen a Sárvíz, nyugaton a lösszel borított Dunántúli dombvidék Szekszárd-bátai része. Ma öt községet sorolunk Sárközhöz: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta.
A női körtánc a magyar népterület északi részére, a Dél-Dunántúlra, valamint a Duna menti táncdialektusra jellemző, másutt ritka, szórványos. A tavaszi termékenységi rítusokhoz kötődő karikázó főleg a böjti időszak és a mulatság nélküli ünnepnapok tánca volt (böjti leánytánc). A szervezett mulatságok rendjében a táncszünetekben és a tánckezdéskor kap alkalmi helyet. A karikázó kísérete mindig egyszólamú énekszó. Fontosabbik eleme a dal, s így nem a lépések váltakozása a lényeges, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké. A karikázó egyöntetű, szabályozott szerkezetű tánc, mert a lányok zárt, kör alakú lánca nem ad teret egyéni rögtönzésre. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően – de mindenkire érvényesen – változhat. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása a lassú karikázóban mindig a nap járásával megegyező, a gyors (futó) résznél viszont a forgásirány váltakozhat. A karikázó különböző formai elemei (fogásmód, lépésfajta, körmozgás-típus) meghatározott tempójú és típusú karikázódallamokhoz (ún. lépő, csárdás vagy futó-nótákhoz) kapcsolódnak. Sárköz egyik legfontosabb tánctípusa a leánykarikázó. Három, határozottan elkülönülő részből áll: 1. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő, kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. 2. Középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez új stílusú és műdalanyag kapcsolódik. 3. Friss része a futó vagy ugró. E táncrész régies dallamanyagát a 7 és 8 szótagos dudanóták jelentik.
A karikázó e területen szinte falvanként különbözik.
A néptáncosok, táncházasok zsargonjában \"dél-alföldinek\" nevezett táncok elterjedési területe nem azonos sem a földrajzi, sem pedig a néprajzi értelemben vett Dél-alfölddel. Az erről a területről gyűjtött táncanyag java három községből származik. Ezek közül Sándorfalva és Tápé Szeged közvetlen környezetéhez tartozik, utóbbi egybeépült, majd közigazgatásilag is egyesült a várossal. Apátfalva távolabb fekszik a Maros partján. Az itt honos táncok területét a néptánc kutatás Alsó Tisza-vidéknek nevezi. Bálint Sándor közel ötven települést sorolt ide. A túlnépesedett, jómódban élő szegedi lakosság a 18. századtól százötven éven keresztül nagy csoportokban szállta meg a Temesköz (Bánság), kisebb mértékben a Tiszántúl és elszórtan a Duna-Tisza köze lakatlan vidékeit. A telepes falvak, tanyák és tanyabokrok népe megőrizte azt a közös kultúrát, amelynek alapja az egykori Szeged alsóvárosi parasztság hagyománya volt.
A magyar lakosság pásztor és uradalmi cseléd rétegének régies tánctípusa az ugrós, azaz helyi elnevezéssel oláhos. A szóló, vegyes páros és csoportos formákban előforduló táncnak motívumkincse gazdagabb volt, mint dunántúli változataié. Gyakori motívuma a cifra lépés, a légbokázó és csapásolóknak taps, comb-, lábszár- és földütögetős változata. Kanásznóta típusú kísérődallamai (Az oláhok..., \"Nógrádi verbunk\") gyakran összeolvadtak, s így átmenetet képeztek a dunántúli énekelt és az erdélyi hangszeres zene között. A verbunkról viszonylag keveset tudunk. A csárdás lassú tételét a bokarugózás miatt röszketősnek nevezték. A friss csárdásban gyakoriak voltak a lippentős figurák, melyeket a helyi tájnyelv fertályosnak, félfertályosnak, vagy tréfásan lyuktágítósnak nevezett. A tánczenét régen a tanyákon a duda, tekerőlant összeállítású zenekar szolgáltatta, de a citera és a délszláv eredetű tambura is közkedvelt volt.
A néptáncos szóhasználatban \"szatmári\"-nak nevezett táncok területe az egykori Ecsedi-láp környéke: a \"Rétoldal\", a Szamos és a Kraszna folyók közötti, Mátészalkától délre eső terület. Híres táncos falvai: Nagyecsed, Ököritófülpös, Tyukod. A mocsarat mintegy száz éve csapolták le, tizennyolc kisebb falu maradt egykori környékén. A Felső-Tisza vidék – táncfolklorisztikailag ide tartozik Szatmár is – tánckultúrája sajátos kettős arculatot mutat. Együtt találjuk ezen a vidéken a régi stílusú – főleg a pásztorok körében fennmaradt – eszközös (botoló), ugrós (oláhos) táncokat és a nemzeti tánckultúra kialakulására nagy hatást gyakorló új stílusú verbunkot és csárdást.
A szatmári táncanyagban a legáltalánosabb tánc a csárdás ma már csak lassú és friss tételből áll, de régebben az Erdőhát nevű kistájon nyomaiban még megtalálható volt a történelmi emlékeket idéző hármas tagozódás (csendes, csárdás, ugrós). A csárdás divatjának fennmaradásában nagy szerepet játszott a viszonylag korán megjelenő (19. század) falusi, \"kontár\" táncmesterek által tanított magyar kettős, magyar szóló táncok motívumanyaga, mely gyarapította (gazdagította) a helyi táncok motívumkészletét. A lassú és friss csárdás formakészlete – a nyugati dialektus csárdásaival ellentétben – nem válik el egymástól, lényegében ugyanazon figurákat használják mindkét részben.
A férfi szólótánc leggazdagabb variánsai – magyar verbunk, magyar szóló néven – az Ecsedi-láp környéki falvakban a századforduló környékén tánckezdő funkcióban éltek. Általában szóló, kötetlen szerkezetű férfitánc, de előadhatták csoportosan, vagy páros formában is. Ilyenkor összefogódzás nélkül, nyílt fogással táncolják. Motívumkincse összefügg a csárdáséval, talán csak a fejlettebb szerkezetű csapásoló figurák száma nagyobb a verbunkban.
Május
Május (Ősi magyar nevén, Ígéret hava) az év ötödik hónapja a Gergely-naptárban, 31 napos. Nevét Maiáról (Maia Majestas) kapta, aki egy ősi termékenységistennő volt a római mitológiában. A 18. századi nyelvújítók szerint a május: zöldönös. A népi kalendárium Pünkösd havának nevezi. Az Ikrek havának is nevezik.
Május 1
A munka ünnepe (eredetileg, és a volt szocialista országokon kívül mindig is a munkások ünnepe) a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt, minden év május 1-jén tartandó ünnepség, hivatalos állami szabadnap, mely a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat hivatott megünnepelni.
Május 1-je hasonló tartalommal katolikus ünnep is, Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. (Az ugyanerre a napra eső kereszténység előtti európai pogány ünnepek, mint például a Beltane, vagy a hagyományok, mint a májusfa állítása, más eredetűek és tartalmúak.)
Eredete
Előzményei egészen a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor is egy gyártulajdonos, Robert Owen 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követelését, benne többek között az addig 10-16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését, a hangzatos „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” (Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest) szlogennel.
A követelés érvényre juttatása végett több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, azonban a mozgalom hamar kifulladt, mert törvényi szabályozás híján ezeket az alkalmazottakat hamar elbocsátották, és más gyárak sem voltak hajlandóak felvenni őket. Habár 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximalizálták Nagy-Britanniában és gyarmatain, egészen 1856. április 21-éig a kérdésben nem történt előrelépés. Ezen a napon léptek sztrájkba az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, hogy a Melbourne-i Egyetemtől az ausztrál Parlamentig menetelve követeljék a 8 órás munkaidő bevezetését a kontinensen. Akciójuk sikerrel zárult, még csak a fizetésük sem lett kevesebb a rövidebb munkaidő ellenére, így egyben a világon első alkalommal sikerült egy szervezett munkáscsoportnak (későbbi nevén szakszervezetnek) bármiféle sikert is elérni fizetésmegvonás és retorziók nélkül. Ez a siker is nagyban inspirálta a munka ünnepének ötletét, illetve a majálisok megszületését.
A dátum kiválasztása
1886. május 1-jén a chicagói munkás szakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, melyet május 4-én a Haymarketi zavargás zárt le, mikoris a tüntető munkások közé vegyült anarchisták egy bombát dobtak a rendőrök közé, akik viszonzásul azonnal tüzet nyitottak. Több tucat sebesült maradt a helyszínen, akik félve a letartóztatástól nem mentek korházba. Összesen 11 ember (7 rendőr és 4 tüntető) vesztette életét, a későbbi perek során nyolc szocialista-anarchistát állítottak bíróság elé Mathias J. Degan rendőr meggyilkolásának vádjával. Louis Lingg, August Spies, Albert Parsons, Adolph Fischer, és George Engel halálos ítéletet kapott, míg másik három társuk Michael Schwab és Samuel Fielden életfogytiglani illetve Oscar Neeble 15 éves börtönbüntetést kaptak, de mindhárman kormányzói kegyelem útján 1893-ban kiszabadultak.
1889. július 14-én Párizsban megalakult a II. Internacionálé (1889–1916 között működött, a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése volt), melyen úgy határoztak, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel országszerte a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, ahol az még nem történt meg, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezéséért. A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a II. kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. (Szintén ez az internacionálé deklarálta 1910-ben a VIII. kongresszusán a nők választójogának elérése céljából, szolidaritásból március 8-át nemzetközi nőnappá).
1904-ben az amszterdami kongresszuson ismét egy felhívást adtak ki, miszerint „Minden ország összes szociáldemokrata pártja, és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért” Mivelhogy a legkézenfekvőbbnek erre a sztrájk ígérkezett, elfogadtak és kihirdettek egy felszólítást is, melyben kijelentették, hogy „a Föld összes országában kötelező minden munkás-proletár szervezetnek május elsején felfüggeszteni a munkát mindenhol, ahol az a munkások testi épségének veszélyeztetése nélkül csak lehetséges”
Nemzeti ünneppé válása
A nemzetközi szocialista és munkásmozgalmak térnyerésével és növekedésével együtt bővültek a munkások jogai és lehetőségei is, mely során a hagyományosan munkásünnep a 20. század folyamán lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát, először a Szovjetunióban, majd a II. világháború után kialakult szocialista-kommunista keleti blokk országaiban, illetve a világ más pontjain később született azonos ideológiájú államokban, ahol (épp az ideológiából kifolyólag) az egyik legnagyobb nemzetközi szocialista ünneppé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan az eredetileg a munkások ünnepének hívott napot a munka ünnepévé változtatták a szocialista blokkban, mivel ez jobban megfelelt az uralkodó rezsimeknek. Az elnevezés a diktatúrák bukása után is megmaradt a volt szocialista országokban.
Munkás Szent József
Május 1-jén nem csak a munkások, a katolikusok is ünnepelnek, Jézus nevelőatyjára, az ácsra emlékezve. Munkás Szent József ünnepét 1955. május 1-jén rendelte el XII. Piusz pápa. Korábban a szent tiszteletének hónapja általában március volt, Magyarországon is.
Májusfa állítás
Április utolsó és május első napja, nemcsak a majális és a ballagások miatt fontos, hanem a hónaphoz kötődő népszokások: a májusfa állítás és a májuskosár miatt is. Ilyenkor vihetnek ugyanis a férfiak a kiszemelt hölgynek fákat vagy kosarakat - jelezve ezzel udvarlási szándékukat.
A fiatalság tavaszi örömünnepe május elseje, a májusfa állításának ideje.A májusfa, a zöld ág a természet megújhodásának a szimbóluma, és legtöbb esetben az udvarlási szándék bizonyítéka, szerelmi ajándék is. A XV. századtól kezdõdõen szólnak forrásaink májusfa állításáról, az idegen eredetű szokás azonban bizonyosan régebbi.
A természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke a zöld ág. A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait.
A kereszténység előtti tavasz-szimbólum középkori vallásos magyarázatai pl. Fülöp apostol szerencsés megmenekülését, majd a keresztfán szenvedett vértanúságát, mások Jakab apostol vértanúságát említik a májusfa-állítás szokásának magyarázataként. A székelyeknél ezért nevezik a Fülöp-Jakab napra virradatkor állított májusfát Jakab-fának vagy hajnalfának. Hajnalfa néven → húsvét hajnalán is állítottak májusfát a Székelyföldön. A 18. sz.-ban – magyar forrás szerint – szokás volt még a templomokban is májusfát állítani, s ez a tanítók és diákok dolga volt. – A májusfa állításának napja a magyar nyelvterület legnagyobb részén → május elseje, de történeti és friss adatok szerint a nyelvterület É-i és Ny-i részén → pünkösd napján is állítottak májusfát. A két ünnep kapcsolatai annyira erősek, hogy nehéz volna eldönteni, tulajdonképpen melyik naphoz is kötődött tartósan, hagyományosan a májusfa-állítás ünnepi szokása. A nyelvterület É-i és Ny-i részén gyakori volt a május elsején állított fát pünkösdkor bontani. A bontás ceremóniáinak (fára mászás, májusfa-kitáncolás) kapcsolata lehetett a pünkösdi király választásával is. Erre utal a nyelvterület ÉNy-i részein a májusfa mellett vagy helyett állított
máj-kerék, amely egy magas rúd végére tűzött, szalagokkal, borosüvegekkel, zsebkendőkkel díszített szekérkerék. A kerék díszeit versenyezve próbálták leszedni a máj-kerékre felmászó legények. Az ügyességi verseny győztese éppúgy lehetett pünkösdi király, mint → legénybíró, vagy a bálokat, mulatságokat rendező első legény.
A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb.
A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét .
A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb.
A májusfa állításának szokását városon is ismerték, ismerik ma is.
Tánc Világnapja!
A Nemzetközi táncnap vagy A Tánc Világnapja április 29-én van. Ezen a napon az UNESCO egyik tagszervezetének, a Nemzetközi Táncbizottságnak a felügyelete alatt minden éveben a világ mindenféle táncát megünneplik.
Az ünnepet 1982-ben az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének egy részlege, a Nemzetközi Táncbizottság hozta létre. Időpontját Jean-Georges Noverre francia táncos és balettművész születésnapjára rakták.
A Nemzetközi táncnap céljai közé tartozik a tánc népszerűsítése az általános felfogásban, és hogy arra ösztönözzék a kormányokat, hogy minél nagyobb teret szenteljenek a táncnak az oktatási rendszerben az alapfokú oktatástól egészen az egyetemig.
Míg a tánc az emberi kultúra része annak történetének kezdete óta, hivatali jelenléte ehhez mérten világszerte alacsony. Prof. Alkis Raftis, a Nemzetközi Táncbizottságnak az elnöke 2003-as táncnapi beszédében ezt mondta: „A 200 ország felének hivatalos szövegeiben nem is esik szó a táncról, s ennek a művészetnek a támogatására nincs külön alap létrehozva.”
A 2005-ös táncnapi események az alapfokú oktatásra koncentráltak. A CID konzultációkat kezdeményezett annak érdekében, hogy ezen a napon minden iskolában írjanak esszéket, rajzoljanak képeket a táncról, táncoljanak az utcákon stb.
2006-os beszédében a CID elnöke társaságok létrehozatalára buzdított, hogy jobban érzékelhető legyen ez a műfaj is a törvényhozók, a pénzügyi élet vezetői és a közvélemény előtt. Ahogy ő fogalmazott: „Világ táncosai, egyesüljetek!”
A 2007-es nemzetközi táncnapot a gyermekeknek címezték.
Az eszközös táncokat a hozzákapcsolódó zenei kíséret, az eszköz kezelése, a motívumkincs alapritmikája, valamint a tánc formai-szerkezeti jellemzői alapján négy kisebb csoportra oszthatjuk: párbajszerű \"valódi\" botoló, kanásztáncszerű botoló, cigánytáncszerű botoló és verbunk- és csárdás zenére járt botoló. A cigányok által ismert \"valódi\" botoló a párbajszerű táncaink legreprezentatívabb típusa, ahol az eszközkezelés, a lábmotívumok, a térkihasználás mind-mind a küzdelem pillanatnyi helyzetének van alárendelve. A magyar pásztorok között ismert verbunk- és csárdás kíséretű botolókban már egyértelműen a mutatványos jelleg dominál, ahol már olyan eszközkezelési módok (a bot ujjak közötti pergetése, láb alatt való átkapása, a földre helyezett eszköz átugrálása) is megjelennek, melyek a párbajszerű változatnál feleslegesek lennének. A kanásztánc-, cigánytáncszerű botolók a bemutató funkciójú eszközös táncok speciális kísérőzenéjű változatai melyek erősen keverednek az eszköz nélküli változatokkal (oláhos, cigánytánc).
A Húsvét a keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe. Jézus feltámadását ünneplik mindenhol a templomokban. A történet szerint két nappal előtte, pénteken, feszítették keresztre őt a római katonák, azzal gyanusították, hogy forradalmat indíthatott volna a tanitásaival és hogy ő akart lenni a király. Ezért csúfságból tövis koronát tettek a fejére, kezét, lábát odaszegezték a kereszthez és a feje fölé odatűztek egy papirt, amin ez állt: I.N.R.I. - Iesus Nazarensis, Rex Iudeae. Magyarul: Názáreti Jézus, Judea királya. Szegény, meg is halt néhány órán belül, a családja eltemette, zsidó szokás szerint egy barlangot ásva a domboldalba az Olajfák Hegyén és egy nagy, nehéz kővel takarták be a sírt. Lévén, hogy másnap szombat volt és olyankor a tizparancsolat szerint pihenni kell, a családja és a tanitványai csak vasárnap mentek ki megint a sírhoz. De mit találtak ott...!? Üres volt a gödör! Egy angyal állt mellette és azt mondta a gyászolóknak: "Nincs már itt, mert feltámadt!"
Gondolom észrevetted már, hogy a dátum évről évre változik. Akkor valyon hogyan tudják, mikor kell ünnepelni? Pedig ezt te magad is kiszámolhatod úgy, hogy megfigyeled mikor van az első telihold március 21 után és akkor az utánna következő első vasárnap lesz a Húsvét. Azért tudják, hogy akkor volt, mert a biblia szerint az ekkor ünnepelt zsidó Peszach első napján tartóztatták le Jézust. Az úgynevezett Utolsó Vacsora alkalmával (ismered-e a híres festményt?) Jézus és a tanitványai a Peszach előestéjén szokásos Széder estet ünnepelték meg, megtörve az élesztő nélkül sütött kenyeret (maceszt) és megitták az előírt több pohár bort. Nagyon sok nyelven ma is úgy hívják a húsvétot, hogy Paszcha(görög, orosz), Pascua(spanyol), Páscoa(portugál), Pasqua(olasz), Paque(francia), Pĺsk(svéd), Pĺske(norvég), Paste(román).
Több európai nyelven a teuton (norsze) Őstra istennő ünnepének a neve ragadt a húsvétra: Oster(német), Easter(angol). Az istennőt szimbolizálta a tojás és a nyuszi, ez utóbbit Németországban kezdték el újra húsvéti szimbólumként használni az 1800-as években és onnan terjedt el ma már a világon mindenhol.
De a világ minden táján ünnepelnek valamilyen tavaszi ünnepet a nem keresztények is. Mióta a világ világ, az emberek örvendeztek és megünnepelték a tavaszt, a természet felújulását. A leguniverzálisabb szimbólum a tojás, mivel az a termékenységet, új életet juttatja eszünkbe. Gyakori ötlet a tojások színezése, a "piros", vagy "hímes" tojás, már az ősi Babilonban is csinálták. Később az egyiptomi templomokat is kidíszitették velük tavasszal. Ma a legmesteribben díszitett tojásokat az ukránok készítik. Itt van erre egy szép példa:
A liliom is ősi pogány szimbólum, a termékenység jele, szintúgy a gyertyák, amik az ilyenkor rakott nagy tüzekre emlékeztetnek.
I. A leánykörtáncok 
Az európai középkor uralkodó lánctáncformáját az újkori párostánc-divatok néhány régies peremterület (Fär-Öer-szigetek, Balkán) kivételével már régen kiszorították. A Kárpát-medencében a magyar, szlovák, román és délszláv énekes leánykörtáncok képviselik e régi táncforma maradványait. A női körtánc a magyar népterület északi részére, a Dél-Dunántúlra, valamint az alsó Duna mentére jellemző, másutt ritka, szórványos.
A tavaszi termékenységi rítushoz fűződő leánykörtánc főleg a böjti időszak, a mulatság nélküli ünnepnapok tánca lett. A szervezett mulatságok rendjében pedig a táncszünetekben és a tánckezdéskor alkalmazták. Kísérete egyszólamú énekszó. Fontosabbik eleme a dal, s így nem a lépések váltakozása a fontos, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké.
A karikázó egyöntetű, szabályozott szerkezetű tánc, mert a leányok zárt, kör alakú lánca nem ad teret egyéni rögtönzésre. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően - de mindenkire érvényesen - változik. A kört egyszerű és elöl vagy hátul keresztezett kézfogással, karolással, váll- vagy derékfogással alakítják ki.
A táncoló kör térbeli mozgásának típusai és a lépésfajták a következők: 1. a szűkülő-táguló körmozgás a be- és kifelé irányuló lépések váltakozásából adódik. 2. A kör ingamozgását a szimmetrikus motívumok (az egy- és kétlépéses csárdás ) eredményezik. A legjellemzőbb haladó ingamozgás esetén a kör lassan - kis megtorpanással -, de mégis mindig egy irányba forog. Ez az aszimmetrikus szerkezetű körtánclépés régi és széles elterjedésű volt Európában. 16. századi neve Branle simple, s a mai szakirodalom Fär-Öer lépésként emlegeti az ott élő régi lánctáncok nyomán. 3. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása a lassú (lépő) karikázóban többnyire a nap járásával megegyező, a gyors (futó) résznél viszont a forgásirány váltakozhat.
A karikázó formai elemei meghatározott tempójú és típusú karikázó nótákhoz kapcsolódva alkotják a tánc részeit. A karikázók egy (Szlavónia), két (Dél-Dunántúl, Palócvidék), három (Sárköz), néha több részből állnak. A terjedelmes lassút rövidebb gyors követi, s a táncfolyamatban e részek váltakozva ismétlődnek.
A déli leánykarikázók (1. szlavóniai, 2. dél-dunántúli, 3. Duna menti, 4. Kalocsa vidéki) több régies vonást őriznek, s olykor gazdagabbak, mint az északi (5. Pest környéki, 6. észak-nyugati és 7. észak-keleti) típusok. A szórványos erdélyi karikázók (Szilágyság, Kalotaszeg, Küküllő-vidék, Bukovina) még egyszerűbbek.
Karikázóinkban a régi és új stílusjegyek ötvöződnek egymással. A régi táncformát a 19. század folyamán uralomra jutó új stílus erőteljesen átszínezte. Ez a karikázók általános vonásait (körforma, énekkíséret) nem érintette ugyan, de funkcionális és zenei sajátosságaikat, motívumkincsüket és előadásmódjukat módosította. A lassú és friss csárdás tempójához, zenéjéhez való közelítésük a motívumkölcsönzés lehetőségét nyitotta meg.
A karikázóval formailag rokon, hangszeres zenéjű, kis körben, férfiakkal vegyesen járt táncok régibb (erdélyi lassú és sűrű magyar) és újabb típusai ( körcsárdás ) ott gyakoriak, ahol a leánykörtánc hiányzik a tánckészletből (Alföld, Észak-Dunántúl, Erdély).
Break
A break tánc a "régi nehéz idő zenéje", a nyolcvanas években indult zenei stílus. A zenére jellegzetes táncmozgás is kialakult az Egyesült Államok-beli nagyvárosok színes bőrűek által lakott településrészein. Eleinte szelídebb mozdulatokat tartalmazott, de az idő előrehaladtával és a tánc-stílus fejlődésével egyre több akrobatikus elemet, mutatványt tartalmazott.
Többféle break tánc létezik, ilyen az electro break, a robot break – amit még régen a katonák táncoltak –, vagy a funky break.
A break napjainkban is igen népszerű, szerte a világon táncolják, igaz már nem annyian, mint régen, de a tánc minősége nem változott. A tánc fejlődése során egészen napjainkig növekszik a lehetséges és előadott akrobatikus elemek száma. Ilyenek pl.: a pörgések, fordulások, és freezelések is.
A világ legveszélyesebb táncának tartják, amelyben rendkívül fontos a fizikai erő és technika.
Csárdás
A csárdás egy hagyományos magyar néptánc (az elnevezés csárda szóból ered, mely régies kocsma). A magyar táncstílus megtestesítője, büszke tartású férfi táncosok külön-külön rögtönöznek, szét- és összedobbantva lábaikat, majd a férfiak a nőkkel párban forognak.
Magyarországról származik, és cigány zenészekkel népszerű lett a környező területeken is a Vajdaságban, Szlovákiában, Szlovéniában, Horvátországban, Kárpátalján, Morvaországban, a bánáti bolgároknál.
Kialakulása a 18. századi magyar verbunkosig vezethető vissza, mely sorozási tánc volt a magyar hadseregben.
A csárdást a ritmus váltakozása, variálása teszi jellemzővé: a lassú vezeti be, és a vidám, nagyon gyors tempójú friss fejezi be. Számos más variáció van, melyeket ritka csárdásnak, sűrű csárdásnak és szökős csárdásnak neveznek. A zene lüktető, szinkópált 2/4 vagy 4/4 ritmusú.
Táncosok férfiak és nők, az utóbbiak hagyományos széles szoknyát viselnek, általában piros színben.
Klasszikus zeneszerzők is felhasználtak csárdás témákat, mint például Liszt Ferenc, Johannes Brahms, Johann Strauss, Pablo de Sarasate, Pjotr Iljics Csajkovszkij és mások. A világon a legismertebb "csárdást" Vittorio Monti írta hegedűre és zongorára, a tempó 5 variációjával.
Verbunk
A verbunkos német eredetű szó, a Werbung fogadást, édesgetést, szerzést, toborzást jelent. A tánccal egybekötött verbuválás célja az volt, hogy a magyar parasztlegényeket katonai szolgálatra toborozza. Tempója váltakozva lassú és gyors, figurái virtusosak.
Sokszor a cigányok zenéjének is titulálják, mert sok roma származású zenész volt akkor, akik többek között ezt űzték.
Története és eredete
A szatmári béke után a főnemesi udvarok újra a kultúra központjaivá váltak, ahol virágzó, nyugat-európai szintű zenei élet alakult ki. A magyar művészeket így most már nem csak az egyház, hanem a nemesek is támogatták.
A verbunkos zene- és táncritmus a magyar népzenéből származik, és emellett sokban hasonlít a csárdáshoz is. Mindkettőre jellemzőek a hegedűn felcsendülő dallamok; a páros ütem; a lassú kezdet, amelyet egy gyors második rész követ.
Az első ismert verbunkos dal 1784-ben keletkezett, Bengráf József szerzeménye: „Ballet Hongroise”.
Kategorizálás
A verbunkost, mint táncot két csoportra lehet osztani.
Szólóverbunk
az egész országban elterjedt
napjainkig is látható és hallható
Körverbunk
eredetileg kimondottan a katonák tánca volt
jelenleg más szerepe is van: legényavatáson, legénybúcsúztatón és búcsúkon lehet hallani és látni
az országban szinte egyedülálló módón Magyaregregyen, Hosszúhetényben és Zengővárkonyban
nem csak a fiúk hanem a lányok is táncolják, hol párban hol körben.
A verbunkos és a műzene kapcsolata
A verbunkost a 19. század folyamán egyenlőnek tartották a magyar népzenével.
Szinte minden európai szerző zenéjére rányomta bélyegét (például Joseph Haydn, Johann Nepomuk Hummel, Johannes Brahms). Továbbá híres magyar szerzők, mint Erkel Ferenc és Liszt Ferenc zenéjében is erős verbunkos befolyással találkozhatunk.
Híres verbunkos-szerzők
- Bihari János
- Lavotta János
- Csermák Antal
- Nadasdi Attila
Hastánc
A hastánc vagy orientális tánc keleti eredetű táncok összefoglaló elnevezése. Céljai szerteágazóak lehetnek, egyesek bemutatókon, előadásokon bűvölik el vele a közönséget, megint mások csak maguknak táncolnak, és az önkifejezés egy eszközének tekintik. Nyugaton a tánc egy formája, kikapcsolódás és szórakozás, emellett máig megmaradt Ázsia és Afrika egyes tájain közösségi, rituális táncnak. A közvélekedésben a hastánc szó Egyiptomra, esetleg Indiára vagy az arab világra utaló asszociációkat kelt, de a tánc eredete ennél sokkal összetettebb.
Elnevezés
A világ egyik legrégibb, és a mai napig szinte változatlan formában fennmaradt tánca az orientális tánc. Eredeti arab neve: raqs sharqi, szó szerint azt jelenti, hogy a kelet tánca. Az első „nyugati” nevet a franciák adták, amikor a XIX. században a Közel-Keletre utaztak, és mivel az európai táncokban addig ismeretlen volt a törzs és a csípő külön mozgatása, tévesen „danse du ventre”-nek nevezték el, amelyet az angol tükörfordítás „belly dance”-re, a magyar pedig hastáncra fordított. Sajnos a név egy téves szókép, hiszen az orientális táncban a táncos egész teste mozog, beleértve a nagyon tipikus fej-, váll- és mellmozdulatokat, amelyeket lágy karmozdulatok kísérnek.
Az orientális tánc gyökerei az ókori világ termékenységi szertartásaihoz vezetnek vissza.
Történet
Minden ókori civilizációban az egyik legfontosabb istenségnek számított a Földanya Istennő. Feladata elsősorban az újjáteremtés volt, amelyet nemcsak a faj szintjén, hanem az egész Univerzumra kiterjedően kell érteni. Ő biztosította az évszakok váltakozását, a természet újjászületését, tőle függött az adott terület jóléte, a jó termés, a jó állathozam és a fajfenntartás. Fontos volt tehát kiengesztelni, áldozatot bemutatni neki, és az ókori emberek ajándékként (számukra természetes módon) fiatal lányok szolgálatát, szüzességét ajánlották fel neki. Így alakult ki a „templomi prostitúció”, amely minden ókori társadalomban létezett. A lányok feladata volt többek között szent táncok végzése az istennő tiszteletére, és ezek a termékenységi táncok számos hastájéki mozdulatot tartalmaztak.
Az ókori világban a vallásos és a világi élet nem különült el, hanem együtt létezett, számukra a „szent prostitúció” fogalma nem jelentett ellentmondást. Valójában ezek a lányok rendkívül megbecsült tagjai voltak a társadalomnak, gyakran külön kiváltságokat élveztek. Indiában például a templomi táncosok, a „dévadászi”-k biztosították a klasszikus táncformák töretlen fennmaradását évezredeken át. A vallásos és a világi gondolkodás párhuzama a művészetekben is megfigyelhető, a lélek vágyakozását az istenséggel való egyesülés után a szerelmesük utáni vágyakozással fejezték ki.
Az orientális tánc a mai napig kapcsolódik a termékenység gondolatához. Egyiptomban például ma sem képzelhető el esküvő hastánc nélkül, és szokássá vált az is, hogy fényképet készítenek, amelyen a fiatal pár a hastáncosnő hasára teszi a kezét, ezzel szimbolizálva vágyukat, hogy a kapcsolat termékeny legyen.
Az orientális tánc a különböző születési szertartások által is kapcsolatban áll a teremtéssel. Számos arab törzsben a szülő nőt körbevették a törzs nőtagjai, és ismétlődő hasmozdulatokat végezve táncoltak körülötte, ezzel mutatva, hogy milyen mozgásokat végezzen szülés közben. A hastáncot hagyományosan éppen azért táncolják mezítláb, mert így alakul ki a közvetlen kapcsolat a Földanyával, és így lehet annak energiáit felvenni és közvetíteni.
Később az ókori társadalmakban kikerült a tánc a templomokból a világi életbe, és szórakozásból, illetve szórakoztatásból végezték. Az ókori Görögországban a szegényebb családból származó lányok kimentek a piactérre, ahol a lelkes közönség pénzt dobált az ügyes táncosnak, így össze tudták gyűjteni a hozományra való pénzt, és hogy azt biztos helyen tudják, felvarrták a ruhájukra díszítésként. A pénzdobálás szokása a mai napig fennmaradt az arab országokban, és a mai táncos ruhákat is az ókori aranypénz utánzatával díszítik.
Már az ókorban elindult az a fejlődési folyamat, amely az orientális táncot a professzionális szólótánc felé vitte. Az ókori Egyiptomban már léteztek olyan hivatásos tánccsoportok, akiket állami és családi ünnepekre egyaránt fel lehetett bérelni. A háremlányokat külön tanár tanította a táncra, de nevelésüknek része volt, hogy különböző hangszereken tanuljanak játszani, jártasak legyenek a művészetekben és a tudományokban. Gyakran teljes műsort építettek fel, és koreográfiákat készítettek. Később „Almeh”-nek nevezték ezeket a lányokat (Alemah - tanult nő), akik a japán gésákhoz hasonlóan társalgással, énekkel, tánccal, szerelemmel szórakoztatták urukat. Sokan az ókori Egyiptomot tartják a hastánc őshazájának, azonban az egyiptomi emberek inkább szemlélői maradtak, és általában rabszolgákat béreltek fel, hogy azok szórakoztassák őket.
Az iszlám megjelenésével és elterjedésével ez a távolságtartás megerősödött, egyes szélsőséges csoportok mai napig próbálják visszaszorítani. A szufik világszemlélete viszont úgy tartja, hogy azok a dallamok, amik érzelmeket, boldogságot fejeznek ki, dicséretesek.
Már az ókori Görögországban a szertartásos táncokra jellemző volt, hogy gyakran transzba estek, amit a testi és lelki bajok orvoslásának tartottak. A mai napig léteznek Marokkótól Szaúd-Arábiáig különböző transztáncok, amelyeket vagy gyógyításra használnak, vagy vallásos céllal, tulajdonképpen ezek természetesen épülnek bele a keleten élők mindennapi életébe.
A középkorban feltűnt egy népcsoport, amely átvette a szórakoztatást, hiszen kívül állt az iszlámon. A cigányok i. sz. 1000 körül indultak el Indiából, és egyre nyugatabbra haladva Perzsiában, Egyiptomban, majd Törökországban telepedtek le, illetve később Spanyolországig jutottak. Egyiptomban a „ghawazee” (azaz cigányok) gazdagították az orientális táncot. A fénykorát élő Törökországban is főleg ők szórakoztatták a helyieket és fejlesztették tovább új ritmusokkal a táncot. A XVIII.-XIX. században Napóleon katonái is őket látták Egyiptomban, amikor a „dance du ventre” nevet adták neki.
A modern hastánc története 1893-ban a Chicagoi Világkiállításon kezdődött. Ide érkeztek azok a szíriai táncosok, akik közül egy „Little Egypt” nevű vált a leghíresebbé. A baletthez és a fűzővel karcsúsított nőalakokhoz szokott amerikaiakat sokkolta amit láttak, mégse tudtak ellenállni neki.
A századfordulón és a szecesszió korában a művészetekre jellemzővé vált a „Kelet felé fordulás”, ami több tehetséges táncost inspirált az orientális tánc felfedezésére és előadására. Ekkor alakult ki a mai napig élő „cabaret style”, azaz revü stílus is.
1927-ben nyílt Kairóban a Casino Opera, a modern hastánc első keleti színhelye. A század sztár hastáncosai léptek fel itt, nagy (30 vagy többtagú) háttérzenekarral, akik külön a táncosnak komponált zenét játszottak.
Sajnos ma a Közel-Keleten gyakran turisztikai látványosságnak használják, és sokszor túl populárissá válik. Jelenleg inkább Amerikában és Nyugat-Európában fejlődik tovább, mint professzionális szólótánc, ahol nagyon kreatív és érzékeny előadóművészek igyekeznek megmutatni, hogy az orientális tánc, akár más táncok, művészetté válhat.
A Közel-Keleten persze tovább él eredeti formájában is, amikor nők egymás között, egymásnak táncolják egyszerűen a tánc öröméért és pozitív hatásaiért, ügyességüket, fiatalosságukat és erejüket bizonyítva.
Jellemzői
A hastánc függetlenített mozdulatokra és néhány lépésre épülő mozgásfajta. A függetlenített mozgás azt jelenti, hogy egy-egy testrészt a többitől elszigetelve mozgatunk, vagy éppen a különböző testrészek egyidejűleg a zene más-más ritmusú szólamait követik. Egy improvizatív, szabad tánc, mely erősen különbözik mindazon népi táncformáktól, amelyek ugyanazon régióban fejlődtek ki, mint ez a tánc. A hastáncban nincsenek szigorú szabályok, mindenkinek a saját egyéniségét kell megtalálnia, a begyakorolt mozdulatokat spontán, ki-ki a maga egyénisége szerint alkalmazza.
A hastáncot kortól, testalkattól, függetlenül bármelyik nő művelheti. Az európai lépéseken alapuló táncokkal ellentétben a belső izmok mozgatásából áll. A hangsúly a csípőtájékon van, azonban az érzelmeket, a tánc lelkét a finom kézmozdulatok mesélik el.
A század elején Amerikában számos cikk jelent meg a hastánc pozitív hatásairól. Az orientális tánc természetességét hirdették a balett természetellenes, csontokat és izmokat deformáló mozdulataival szemben; az egészségre tett jótékony hatását, hogy kortól és alaktól függetlenül bárki élvezheti a kreatív kifejezőképességet, az eredendő, ősi nőiességet és érzékenységet, és leginkább az orientális tánc szabadságát.
Stílusok
Mára az általános arab megnevezésből egy markáns, az orientális táncon belüli stílusirányzat is kibontakozott. Ez a cabaret látványos elemeivel színesített arab hastánc, amely külön műfajként élesen elhatárolható az arab folklór táncoktól, és az európai stílusoktól egyaránt.
A raqs sharki táncosra jellemzőek a színes, a nehéz gyöngyökkel díszített, vagy visszafogottan elegáns, de bravúros szabású ruhaköltemények, amelyeket mi általánosan hastánc kosztümökként ismerünk.
Meghatározott zenei repertoár, és mozgásvilág tartozik a stílushoz. Zenéire jellemző a nagy létszámú zenekar, az összetéveszthetetlen hangszerelés, és a számok meghatározott osztása: intro–kibontakozás–dob–finálé.
Az orientális táncon belüli további stílusoknak mind szintén sajátos dallam és mozdulat világuk van, meghatározott, a stílusra jellemző kosztümökkel.
Az egyiptomi stílus
A klasszikus- autentikus vonulat, mely az 20. század közepétől a kairói sztárok csillogó világában született, és a Casino Opera egykori csillagainál, majd később Suhair Zeki, és Nagwa Fuad stílusában kristályosodott ki, és vált mára klasszikussá.
A stílusra legjellemzőbb vonások, az érzelmi telítettség, a zenék emocionális interpretálása, és az improvizáció. Erős hangsúlyt fektetnek az arab zenék tartalmának megjelenítésére, és a tánc kifejező erejére.
Kisebb figyelmet fordítanak a koreográfiára, és színpadi kellékek használatára. Ez a stílus vitathatatlanul Egyiptomban a legnépszerűbb.
A libanoni stílus
Az arab hastánc modernebb változata. Ez a stílus később bontakozott ki, mint az egyiptomi, s az utóbbi erőteljes hatása mai napig érezhető a libanoni táncosokon is.
A különbségek a színpadi interpretációban és előadásmódban jelennek meg.
Itt nagy jelentőséget kapnak a tánc „show” elemei, a lenyűgöző látvány, a kellékek változatos és színes kavalkádja.
Ez a stílus számos esetben már-már a revü-műsorok látványelemeit idézi, „raqs sharqi” műfajára jellemző technikával kombinálva. Libanonban, és az Arab Öbölben kedvelt táncstílus.
Folklór
A fő jellegzetességek:
Beledi- általános egyiptomi folklór- sok vonatkozásban a raqs sharki gyökere- játékos, kacér
Saidi- felső-egyiptomi folklór tánc, eszköze: bot
Khaliigi- az arab öböl jellegzetes folklór tánca, a repertoárban különös hangsúly van a haj mozdulatokon: hajtánc
Szkandarani - tipikus alexandriai folklór, eszköz: melaya (hatalmas nehéz fekete kendő, melynek feladatául a takarást szánták, de az alexandriai lányok ezt kijátszották…)
Nubiain - Egyiptom legdélebbi részét, és Szudán északi részét nevezik ősidők óta Núbiának. Ez a tánc sok fekete afrikai elemet kever arab ritmusokkal.
Tanura - arab szó, szoknyát jelent. Azonban kifejezetten férfi tánc, semmilyen vonatkozásban nem kapcsolható, a női táncokhoz. Gyökere a szufizmus, dervistánc. A Tanura táncos, mindig férfi, minimum fél órát forog, megállás nélkül, közben a tanúra (szoknya) örvénylő forgatagban bontakozik ki az alakja körül.
Dabke -
Törzsi tánc
A törzsi stílus amerikai találmány. Közel-keleti, észak-afrikai, indiai stílusok és európai cigánytáncok elemeinek elegye. A törzsi stílus napjainkban egyre népszerűbb, mivel híven tükrözi a nyugati nők gondolkodásmódját és segíti a nőkben szunnyadó energiák felszabadítását, csakúgy, mint bármely műfaja a hastáncnak. A stílusban nagy hangsúlyt kap a csoport közösségteremtő szerepe és a csoportos improvizáció, mint előadási forma.
Két fő irányzata van: az egyik az „ethnic tribal”, azaz a népies, a másik pedig a „fusion”, azaz fúziós stílus.
Jellegzetességei az erőteljes, dinamikus zene, a gazdagon díszített ruhák, ékszerek és kiegészítők, turbánok, virágos fejdíszek, és emellett az energikus, lendületes mozdulatok és feszes, erőt sugárzó pózok. A törzsi stílus a szó szigorúan vett értelmében nem „autentikus”, de a népzenéből és néptáncból táplálkozik, így bizonyos értelemben visszatérést jelent az orientális tánc gyökereihez.
Eszközök
A fátyol
A fátyol az ősi időkben az istennők öltözéke volt, az istennőkultusz hagyományaihoz tartozik. Az istennők akkor fátyolozták le magukat, amikor szent zarándokútra indultak, és nem akarták, hogy felismerjék, vagy útjukról eltérítsék őket.
A lefátyolozott nő mindig numinozitást sugároz, áhítatot ébreszt, tiszteletet kelt, elérhetetlenné, megérinthetetlenné tesz. A muzulmán nők az utcán fátyolozott arcukkal pszichikus területüket óvják. Már az iszlám előtt viseltek a nők fátylat, részben a nap elleni védelemként, részben a felsőbb osztálybeliek önmaguk megkülönböztetésére. Ez láthatatlanná tette őket, ők mindent láthattak, de őket senki. Ma a fátyol jelzi a nők és a férfiak világa közti határt. A nők így egy titkos testvéri összetartozást élnek át, ami erőt és bizalmat ad nekik.
A fátyollal is bármilyen érzés kifejezhető, ez csak a táncos szándékán múlik. Általában a meseszerűséget, légiességet, titokzatosságot, vagy az eltakarom-megmutatom játékos erotikáját szokták kifejezni vele, de vigyázni kell, hogy ezek ne váljanak sztereotípiákká. A legfontosabb az, hogy ne egy darab anyagként, hanem lelkünk meghosszabbításaként tekintsünk rá.
"A modernkori hastáncban kialakult a fátyol használatának egy speciális módja, amikor is a régóta alkalmazott, egyszerű ruhadarabból, tánc-kiegészítő lett. Ehhez a röptető, mozgató technikához a különösen könnyű, légies kelme a legmegfelelőbb: a hernyóselyem. A selyem a legnemesebb textília, a finomság, a lágyság, a szépség, a gazdagság, a kényelem képzete társul hozzá. Mindnyájan tudjuk, hogy Kínából származik, pontosabban hogy ott készült először ilyen anyag…" Aziza: A hastáncosok selyemfátyláról AAMM Oktatóképzés Segédanyag
Az ujjcintányér
Az ókori szertartásokat végző lányok, majd a háremlányok is tudtak táncolni és különböző hangszereken játszani. Zenélni és táncolni egyszerre is lehetett a kézben tartott vagy arra rögzíthető hangszerekkel. Ilyen volt a már az ókorban is használt kasztanyetta - fából készült, az ujjakra rögzíthető, tenyérbe zárható hangszer -, az ujjcintányér - réz vagy bronz, ujjakra rögzíthető kicsi cintányérok -, valamint a különböző kereplők. Az indiai táncban is megmaradt a kézi ritmushangszerek egyik változata. Mindegyikben közös azonban, hogy erős, átható hangjuk van, amellyel a ritmust lehet hangsúlyozni, és hogy általában a két kézzel különböző ritmust játszanak.
Ezek az eszközök a táncos energikusságát erősítették, az ókori táncok állítólag egyébként is nagyon élénkek, élettelik voltak, és persze a hangszerek átható, erős hangja is segítette a tánc eksztatikus átélését. Az ujjcintányér hangja annyira erős, hogy rögtön felhívja magára a figyelmet, ezzel a táncos büszkeségét, életerejét, aktív jelenlétét és kisugárzását erősíti. Később, érdekes módon a kasztanyettát csak a nyugati területeken használták később a flamenco tánc eszközeként, míg az ujjcintányér a keleti területek táncának kíséretére szolgál.
A bot
Az ókori Egyiptomban léteztek különböző férfi, botos táncok, melyek harcos illetve önvédelmi mozdulatokból álltak (mivel az egyszerű ember szinte mindig bottal járt vagy utazott, hogy megvédje magát, így szinte minden népnél bekerült a bot a néptáncokba). A nők csak később vették át, mára azonban szintén a hastánc jellegzetes kellékévé vált. A mai napig a tánc népies jellegét erősíti, általában teljes baladi ruhában, saidi vagy baladi ritmusra táncolnak vele. A hastáncban a bot a férfit szimbolizálja, a tánc során a nő azt fejezi ki vele, hogyan tudja irányítani, hogyan tud játszani vele, hogyan uralja, gyakran különböző testrészein egyensúlyozza, vagy körültáncolja. Ezt a női tudást azonban minden erőszakosság nélkül, nagyon játékos formában fejezi ki, nem beképzelten, csak a tudás büszkeségével.
A kígyó
Az ókorban számos olyan tánc is létezett, amelyben kígyóval - bottal vagy anélkül - táncoltak. A kígyó ősi szimbólum, a matriarchális időkben a Nagy Istennők hatalmi szimbóluma volt. Később is a női istenek hatalmát, tekintélyét jelképezték, több görög istennőnek is attribútuma volt. Látható, hogy akárcsak a bot használata, a kígyók is a női erő kifejezői.
Egyéb eszközök
Fontos megemlíteni, hogy az orientális tánc mellett a Közel-Keleten számos néptánc is él (Törökországban például több ezer), amelyek természetesen hatással vannak a táncra, és fordítva.
A gyertya eredetileg például a török esküvőt megelőző henna-szertartást kísérte: a nők a menyasszonynak egy nagy körtáncot mutattak be az esküvő előtti éjszakán gyertyával a kezükben. A gyertyának mágikus, védelmi szerepet tulajdonítanak.
Ugyanígy a kardnak is, ami a szíriai esküvői szertartáson a férjet figyelmezteti arra, hogy kellő tiszteletet adjon feleségének.
Sajnos mára ezek az eszközök veszítenek eredeti jelentésükből, és inkább csak a táncos ügyességét hivatottak kifejezni.
Testi, lelki, mentális hatásai [szerkesztés]
A hastánc és a szülés (Sexology, 1964, írta: Morocco) és „A gyökerek” (Habibi 5. No.12., írta: Morocco) cikkek alapján fordította: Németh Krisztina (2004)
részlet
„A hastáncról a nyugati ember azt gondolja, hogy a csábítás, és a szexuális vágykeltés tánca, ami egyáltalán nem igaz. Ez egy teljesen téves megközelítés, vagy legalábbis nagyon felszínes; a nyugati ember nagyképűségét mutatja, aki nem veszi a fáradtságot, hogy némi kutatást végezzen egy másik kultúrával kapcsolatban. Még csak nem is ”has„- tánc, hiszen nemcsak a hastájék mozgatásáról van szó.
A keleti tánc - ahogy az arabok hívják -, az egyik legrégibb táncforma, mely évezredekkel ezelőtt az anyaság és a termékenység tiszteletére végzett szertartások része volt, és egyben felkészítette a női testet a szülés folyamatára. Azt is mondhatnánk, hogy a legrégebbi kismama-torna.
1961-ben találkoztam Farab Firdoz szaúdi táncossal egy fellépésem után, aki felkeltette bennem az érdeklődést, hogy a hastánc, főleg annak lassú mozdulatai és a szülés mozdulatai között szoros kapcsolat van. Azt mondta, hogy a hashullám, a hasremegtetés és a talajtánc bizonyos részei a szülés és a vajúdás természetes mozdulatain alapulnak, és évezredekkel ezelőtt egy vallásos szertartás részei voltak. Beszámolt arról, hogy az 50-es években Szaúd-Arábia a nyugat által még nem befolyásolt területein még létezett a tánc azon formája, amikor a törzs többi nőtagja a szülő nő körül táncolt. Ezt a rituálé jellegű táncot a férfiak nem nézhették. A szertartás során a nők énekükkel és folyamatos mozgásukkal hipnotizálják a szülő nőt, hogy az utánozza mozdulataikat. Ez megkönnyíti a szülést, és csökkenti az összehúzódásokkor érzett fájdalmat. Segíti az anyát, hogy ne a kontrakciók ellen dolgozzon, hanem azokkal együtt. A nők jelenléte lelki támaszt is ad, emlékeztetik egymást közös női sorsukra, hogy ugyanazokat az élettapasztalatokat kell megszerezniük…”
"Napjainkban Európa minden országában létezik, és él a hastánc kultúra. Nők tízezrei táncolnak nap mint nap hastáncot. Vannak, akik otthon tanulnak videóról, vannak akik az Európa szerte gombamód szaporodó hastánciskolákban. Van aki otthon táncol a párjának, vannak, akik rendezvények előadóiként, vagy éttermek fellépőiként. A műfajban rendeznek versenyeket, és gálákat is.
De hogyan vált ennyire népszerű tánccá Európában a hastánc? Egyáltalán, ki tanította meg az európai nőket hastáncolni? Európában Törökországban, és Görögországban vannak autentikus gyökeri a hastáncnak. Mindkét nép asszonyainak táncában fellelhetőek ennek az ősi táncnak a motívumai, bár mind két nép kulturális vezetése kikéri magának a hastáncos népek közé sorolást. Különösen a törökök nem kívánják a világ felé domborítani ezt az oldalukat. Míg a török tévéshow-k gyakori szereplői, és ünnepelt sztárjai az ottani hastáncosok, ugyanakkor nemrég rendeletileg betiltották a hastáncosok fellépését turistaműsorokban, mondván, hogy a török kultúra más részeit szeretnék hangsúlyozni a turistáknak.
Attól, hogy mostohagyermeke a török és a görög kultúrának a hastánc, még feltételezhetnénk, hogy Európa többi országába innen terjedt el. De ez nem teljesen igaz.
A filmekben gyakran előforduló arab háremek, és paloták világa mindig is megmozgatta az európai ember fantáziáját, noha ez egy erősen stilizált világ, melyet Hollywood gyártott számunkra.
Egy átlag néző nagyon elcsodálkozna egy igazi arab hastáncosnő komplett repertoárján és kosztümjein. Egy arab, de még egy török hastáncosnő számára is ismeretlen ruhadarab az áttetsző háremadrág, amit a köznyelv török bugyogóként emleget, viszont nagyon gyakori a hasat teljesen elfedő, testhezálló egybeszabott ruha, vagy másik végletként a combközépig érő miniszoknya is előfordul. Megintcsak furcsán tekintene egy háremes filmeken edződött néző a botos folklór hastáncra, vagy az öböl térség hajtáncára, melyet bő, a testet teljesen elfedő ruhában táncolnak, amiben a táncos alakját még csak sejteni sem lehet.
A nyugati fejekben élő hastánc Amerikában fejlődött ki, és az autentikus elemek megtartásával egy show műfajjá vált. A hatvanas évek amerikájában a nők számára tömegesen elérhetővé vált, számtalan tanfolyam indult, és divatba jött ez a tánc. Hamarosan oktatóvideók jelentek meg, és világ méretűvé vált a hastánckultusz. Németorszában a nyolcvanas években, Magyarországon a kilencvenes évek végén vált nagyon divatossá, és alakult ki saját szubkultúrája.
Nagyon különös dolog, hogy a hastáncot autentikus közegében -melyek erősen vallásos országok- nem tekintik igazán művészetnek. A táncosokat mindenki ismeri, és ünnepli, de inkáb bulvár személyiségként viszonyul hozzájuk a közönség, mint igazi művészként. A táncosnőtől azt várják, hogy legyen bájos, szexis (az ottani utcai öltözködési szokásokhoz képest a hastáncruha már önmagában nagyon erotikusnak hatást vált ki), mozogjon jól a csípője, és táncában jelenítse meg a női szépséget. Ezekben az országokban nagy valószínűséggel a hastánc soha nem is fog kilépni a szórakoztató műfaj kereteiből, és megmarad erotikus éttermi táncként.
Nem így az európai táncosok között. Az európai ember számára máshol húzódik az erotikus ingerküszöb. A hastánc kosztüm pélául többet fed, mint egy átlagos műkorcsolya- vagy, latin táncruha, vagy tornász dressz.
Ez teszi lehetővé a táncosok számára, hogy kilépjenek a bájos, szexi, nőies nő kizárólagos megjelenítéséből. A hastánc nagyon ősi és nagyon fejlődőképes műfaj, ha a jelenkor színpadi hastáncának mozdulatait megvizsgáljuk, felfedezhetjük, az afrikai törzsi táncok finomított csípő, és mellkas mozdulatait, balett elemeket, az indiai tánc bizonyos elemeit. A hastánc némileg rokonságban áll a jazz balettel is, hiszen a jazzbalett is a klasszikus balett alapjaiba épített be afro elemeket.
Egy ilyen komplex mozdulatrendszer kifejezetten alkalmas művészi mondanivalók kifejezésére, és képes megjeleníteni a női lét minden rezdülését. Ezt természetesen túlmutat az éttermi, vagy esküvői szórakoztató jellegű táncokon. Az európai táncosokra vár a hastánc igazi művészi mondanivalóval való megtöltése, és színpadi művészetté emelése.
Ma Magyarországon minden negyedik nő volt már hastáncórán. Hihetetlen tömegek gyakorolják nap mint nap ezt az ősi művészetet. Nem véletlen tehát, hogy a neves tánciskolákban igen magas szintig, világszínvonalon folyik az oktatás. Neves külföldi mestertanárok, ha Magyarországra látogatnak, mindig megjegyzik az óráik végén, hogy egész Európában itt tapasztalják az egyik legmagasabb tudásszintet."
Menüett
A menüett egy régi 3/4-es lüktetésű francia népi társastánc, amelyik a 17. században bekerült a főúri táncok közé, és egészen oda is tartozott a 19. századi báli táncok megjelenéséig.
A barokk szvit része Georg Friedrich Händelnek és Johann Sebastian Bachnak köszönhetően lett, viszont igazából a klasszicista zene korában érte el népszerűsége csúcspontját, amikor is általában a szimfóniák részeként szerepelt. A mannheimi iskola ugyan a 4. tételnek írta elő a szimfóniákban és szonátákban, de a gyakorlatban Joseph Haydn óta a 3., utolsó előtti tételként hangzik el.
A menüett szerkezete gyakran egy háromrészes dalforma, például A-B-A, értsd Menuetto – Trio – Menuetto d.c., de általában az A és B rész is két-három részre tagolódik. A végén az A rész ismétlés nélkül visszatér.
Menüett – Trio – Meüett d.c.
|:A:||:B A':| – |:C:||:D C':| – | A | B A' |
A trio elnevezés abból fakad, hogy a barokkban általában azt a részt egy trió (három hangszer: például két oboa, fagott – két hegedű, cselló) játszotta. E hangszerelési hagyományt a későbbi zeneszerzők is megőrizték: a zenekar által játszott menüett-tételek középső, trió szakaszát rendszerint kamarazenei hangzásvilág jellemzi, holott később már több hangszer játszotta.
Mazurka
A Mazurka lassú ¾-es ütemű, lengyel eredetű tánc.
Neve
A Mazurka elnevezés a lengyel a lengyel Mazóvia terület nevéből ered. További elnevezései: Warschauer (Varsovienne), Air en Polonaise (Lipcse 1736), Polka Mazurka, Masollka (Tirol), Flohbeutler – “bolhacsípés” (Steiermark), Tramplan – “dobogós” (Karintia), Wiener Walzer – “bécsi keringő” (Felső-Ausztria), Cevvee (Alsó-Ausztria), Flohschüttler – “bolharázó” és Baaschlenkerer (Németország), Mistträppeler (Svájc) és számos egyéb néven ismeretes.
Története
A Mazurek táncnemet először 1345-ben említik.
Az 1697-1763 között fennálló szász-lengyel perszonálunió elősegítette, hogy a szászok megismerjék a lengyel táncokat. Ezek a táncok nagyon leegyszerűsített változatban élnek a parasztság körében.
1840-ben újra Németországba került a mazurka, mégpedig Párizsból, ahol a városi polgárság társastánca volt. Gyorsan elterjedt városban és vidéken egyaránt. Az akkori politikai háttérben a lengyelek éppen szabadságukért küzdöttek. A “Varsovienne” körülbelül ugyanebben az időben terjedt el.
A mazurka a 19. század vége felé bukkant föl az alpesi zenészek kottáiban, és 1900-tól lett gyakori.
A zene
Zenei szempontból különösen említésre méltó egyrészt az első ütemben szereplő pontozott nyolcad, másrészről pedig, hogy ebből adódóan a hangsúly a második ütemre tolódik.
További jellemzője a tipikus keringő-hangzás, amelyben egy mély negyedhangot (basszust), efölött pedig két magasabb negyedhangot (akkord) hallunk. Tipikusan ismétlődnek az egyes zenei motívumok és témák, sőt, akár egész zenei részek is, melyeket egy kontrasztos középrész választ el egymástól. Ennek a középrésznek mások az akkordjai, eltérő a dinamikája (általában piano), és a hangszíne (mivel itt feloldják az előjeleket). A mazurka általában ¾-es lüktetésű.
Ez a tánc Frédéric Chopin által lett nemzetközileg ismert, aki mintegy 60 mazurkát írt zongorára, így ezt a zenét a népi kultúrából a zeneművészetbe vezette. Rajta kívül komponált még mazurkát Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin, Karol Szymanowski, és az idősebb Johann Strauss, illetve a modern gitártechnika megalapozója, Francisco Tárrega is.
A dallam eredetileg leggyakrabban moll jellegű hangsor. Az osztrák alpesi néptáncok között azonban mégis inkább dúr hangsorok találhatók.
Tánclépések
A mazurka egy néptánc. A többi néptánchoz hasonlóan többféle változatban él többek közt Németország, Ausztria, Svájc, Olaszország, Franciaország, Svédország, Norvégia, Hollandia, Litvánia, sőt Dél-afrika búrok lakta területein.
Ausztriában három fő változatát különböztetik meg:
Polka-Mazurka (Masur)
Warschauer (Varsovienne)
szabad mazurkaforma (falusi)
Táncleírások
A németországi Polka-Mazurka
Aenne Goldschmidt a “Német néptánc kézikönyve” című könyvében a következő magyarázattal írja le ezt a táncot: „Ez az ‚egyszerűsített Warschauer‘ az úgynevezett ‚Polka-Mazurka‘ formában ismeretes, amely ennek előtte a városok társastáncaként volt gyakori.“
A gyakorlatban:
1 mazurkalépés a külső lábbal
1 keringőlépés a külső lábbal, fél fordulattal jobbra
A táncban a figurák tükörképként ismétlődnek. A forgás jobbra történhet.
Ritmusképlet a lépésekben:
Férfitáncos: BJJ BJB JBB JBJ
Táncosnő: JBB JBJ BJJ BJB
Mazurka de Samatan (francia mazurka)
A Mazurka de Samatan nevű, Gascogne-i eredetű táncfajtát német területen francia mazurka néven ismerik és táncolják. Ez négy részből áll:
az első mazurkalépés a táncostól balra, a harmadik lépés szökellve
egy keringőlépés negyedfordulattal balra
a második mazurkalépésnél forgás jobbra, közvetlen összefogással
egy keringőlépés teljes fordulattal jobbra.
Ennek a mazurkának az érdekessége, hogy tánc közben a pár előbb egy negyedfordulatot tesz balra, majd 5/4-et jobbra fordul.
Hasonló változatok léteznek a Feketeerdő vidékén is.
Balett
A balett (az olasz balletto-ból, ami a ballo = tánc kicsinyített változata) a táncművészetnek azon ága, amely a pantomimhez hasonlóan valamely drámai cselekményt a táncmozgás, a mimika és a pantomimika, valamint a zene kifejezőeszközeivel mutat be. A balettben a táncmozgás, a pantomimban a mimika és a pantomimika az uralkodó elem. A balett egy vagy több személy zenekísérlettel előadott színpadi tánca, amely testmozgással és mimikával stilizált formában fejezi ki a történéseket, érzelmeket és a klasszikus balett táncnyelvét használja. A klasszikus balett-technika az udvari táncokból alakult ki – számos nagyszerű balettmester és balett-táncos művészi és alkotó munkája által - és csiszolódott jelenlegi formájává.
Története
A balett gyökerei az ókorba nyúlnak vissza; különféle változatait a kultúra történetének valamennyi korszakában megtaláljuk. Szűkebb értelemben véve a balett a 16. századtól kezdődően Itáliában és Franciaországban kialakult dramatizált táncot jelenti.
A 16. századi olasz balett egyik jelentős előzménye az előző századok udvaraiban nagy népszerűségnek örvendő mascherata volt (zenés-táncos álarcosbál). Az olasz balett őstípusának Bergonzio di Botta allegorikus élőképjátékát tekintik, amelyet egy 1489-ben, Milánóban rendezett ünnepélyen mutattak be. A mascheratákhoz hasonlóan, itt is a pantomimnak jutott fontosabb szerep. A 17. század elején az olasz balett kapcsolódott az akkor kialakulóban lévő operához. Az előző századok pantomim-művészete az új műfaj betéteiben (intermedium, intermezzo) folytatta életét. Ilyenek találhatók például Emilio De Cavalieri La Rappresentazione di Anima et Corpo című zenedarabjában is, illetve Monteverdi Orfeójában is.
A 16. századi francia balett első reprezentatív megjelenése a Párizsban 1581-ben előadott Ballet comique de la Reine volt. A művet udvari zeneszerzők, költők, festők társaságában Baltazarini de Belgiojoso rendezte. Ennek volt folytatása a világhírű Ballet de Cour, a kor francia táncművészetének nagyszabású dramatizált műfaja. Nevét színhelyétől, az udvartól kapta. XIV. Lajos francia király korában a táncművészet még fokozottabb jelentőségre emelkedett. Udvarának kiváló balettmestere Pierre Beauchamp, komponistája pedig Lully volt. Utóbbinak Moliére-vel való találkozása alkalmából született meg a comédie-ballet, majd a nagy író halála után Lully munkájának eredményeként a tragédie-ballet típusa is. A francia balett műfajának nagy sikeréhez a kor majdnem minden költője és zeneszerzője hozzájárult. Lully halála után a műfajnak új típusa az opéra-ballet lett. Első sikeres megformálásának André Campra L'Europe galante-ját, betetőzésének Rameau Les Indes galantes-ját tekintik.
A 16. és 17. századi német, szűkebb értelemben bécsi balett kialakulásában olasz, francia és hazai elemek vettek részt. Fellendülését a Habsburg-uralkodók mind fokozottabb támogatásának köszönhette. Az előadott baletteknek a 17. században, sőt még később is érdekes módon nem a hivatalos olasz, hanem bécsi komponisták írták a zenéjét. A 18. századi balett történetében jelentős fordulat a pantomim megszületése volt. Kialakításában fontos szerepet játszott a bécsi Franz Hilverding és tanítványa Gasparo Angiolini, zenei vonatkozásban pedig Gluck.
A műfaj egyetemes elterjedése szempontjából Jean-Georges Noverre gyakorlati és elméleti munkássága volt nagy jelentőségű. Az új irány a táncmozdulatokkal kifejezett és zenével kísért cselekményt tekintette a dramatikus táncművészet egyedül jogosult formájának, és elvetette a szavalt vagy énekelt szöveg kiegészítő közreműködését. Ekkor szakadt el fokozatosan az operától és vált önálló műfajjá. Emellett azonban közjáték formájában az operában is tovább élt. A 19. századi balett alakulását főképp az allegorikus, mitológiai témákkal való szakítás és a romantikus témák felé fordulás jellemezte. A század legjelentősebb reformátora Salvatore Vigano volt. Munkássága révén az európai balett irányítását Párizstól egy időre Milánó vette át. Egyik figyelemre méltó érdeme, hogy balettjeiben a nagy tömegjelenetek már komoly szerephez jutottak.
A 20. század kezdetén az előző évtizedekben az európai balett központja Oroszországba helyeződött át. Legkiválóbb művészei Petipa, Ivanov, majd Fokin, Nyizsinszkij, Franciaországban Gyagilev voltak. Utóbbi kora legkitűnőbb táncművészeit, koreográfusait, zeneszerzőit (Sztravinszkij, Ravel, Prokofjev stb.) gyűjtötte maga köré.