Erdély földrajzi és nemzetiségi helyzete, önálló történeti fejlődése sajátos tánckultúrát hozott létre. Ebben együtt érvényesült a hagyományok töretlen megőrzése, továbbfejlesztése, a tagoltság sokszínűsége és a különböző, együtt élő népek kapcsolata, szokásaik kölcsönhatása. Erdély kulturális nyitottsága a 18. századtól fokozatosan megszűnt, ezért az újabb hatások ezen a területen nem jelenetek olyan mértékben, mint korábban. Az új táncstílus így nem, vagy csak igen későn fejtette ki hatását, ezért Erdély több vidékén is sajátos átmeneti táncfajtákkal találkozunk. Itt még a 20. század második felében is egymás mellett élt a korábbi történeti periódust képviselő forgós-forgatós tánc, valamint az új stílusú csárdás. A csárdás a régi páros táncokhoz igazodva illeszkedett a helyi táncciklusba, gyakran felvette a régi táncok lassú tempóját, aszimmetrikus ritmikáját. A gyimesi csángóknál a régi lassú és sebes magyarost csak a közelmúltban váltotta fel a lassú és sebes csárdás. Ebben a kutatás által is megfigyelhető esetben az átalakulás nem a tánc szerkezetét és motívumkincsét változtatta meg, hanem csak metrikai, ritmikai, tempó- és dallamkincsbeli átalakulás következett be. Azonban a változásban előbbre járó mezőségi, kalotaszegi csárdásokban is egyértelműen felismerhetők a régi páros táncként számontartott marosszéki forgatós stílusjegyei. A párok egymás oldalán táncolása, illetve a nő gyakori átvetése a férfi egyik oldaláról a másikra a középkori vonulós páros és forgós táncok emlékét idézi. A formagazdagság, a változatos páros viszonyok, a régies metrikai szerkezetek és a kísérő zene régies, dallamai és előadásmódja eredményeképpen új stílusú páros táncunk legszebb élő formái Erdélyben maradtak fenn.