Az egységes tömbben élő, viszonylag korán polgárosuló székelység körében már a 19. század második felében megjelent az új csárdás divat, kiszorítva a lassú és sebes részből álló régi székely táncokat. A tánc elnevezései utalhattak a tempóra ("lassú", "csendes", "sebes", "serény"), a jellegzetes mozgáskincsre ("lépős", "szökős", "szöktető", "ugrós"), vagy a táji változatokra ("korondi", "sóvidéki"). A lassú csárdásban olykor feltűnt a régies személynév alapján történő táncnévadás is (Gábor Ignácé). Az új táncdivat a kísérőzene arculatát is átalakította. Az új stílusú népdalok, a népies- és műzenei eredetű hangszeres darabok megjelenését a tánctempó fokozódása is kísérte. A "kétlépéses csárdás" motívumokkal induló székelyföldi csárdásba a régi székely páros tánc egyes mozzanatai is átszűrődtek. Megmaradt a páros forgók lenthangsúlyos jellege, a csalogató párelengedés, az átvetők és a lány kar alatti kiforgatása. A frissben a férfiak a dobogó-ugró jellegű figurákat is előadhattak, amelyeket a székely verbunkból kölcsönöztek.