A néptáncosok, táncházasok zsargonjában \"dél-alföldinek\" nevezett táncok elterjedési területe nem azonos sem a földrajzi, sem pedig a néprajzi értelemben vett Dél-alfölddel. Az erről a területről gyűjtött táncanyag java három községből származik. Ezek közül Sándorfalva és Tápé Szeged közvetlen környezetéhez tartozik, utóbbi egybeépült, majd közigazgatásilag is egyesült a várossal. Apátfalva távolabb fekszik a Maros partján. Az itt honos táncok területét a néptánc kutatás Alsó Tisza-vidéknek nevezi. Bálint Sándor közel ötven települést sorolt ide. A túlnépesedett, jómódban élő szegedi lakosság a 18. századtól százötven éven keresztül nagy csoportokban szállta meg a Temesköz (Bánság), kisebb mértékben a Tiszántúl és elszórtan a Duna-Tisza köze lakatlan vidékeit. A telepes falvak, tanyák és tanyabokrok népe megőrizte azt a közös kultúrát, amelynek alapja az egykori Szeged alsóvárosi parasztság hagyománya volt.
A magyar lakosság pásztor és uradalmi cseléd rétegének régies tánctípusa az ugrós, azaz helyi elnevezéssel oláhos. A szóló, vegyes páros és csoportos formákban előforduló táncnak motívumkincse gazdagabb volt, mint dunántúli változataié. Gyakori motívuma a cifra lépés, a légbokázó és csapásolóknak taps, comb-, lábszár- és földütögetős változata. Kanásznóta típusú kísérődallamai (Az oláhok..., \"Nógrádi verbunk\") gyakran összeolvadtak, s így átmenetet képeztek a dunántúli énekelt és az erdélyi hangszeres zene között. A verbunkról viszonylag keveset tudunk. A csárdás lassú tételét a bokarugózás miatt röszketősnek nevezték. A friss csárdásban gyakoriak voltak a lippentős figurák, melyeket a helyi tájnyelv fertályosnak, félfertályosnak, vagy tréfásan lyuktágítósnak nevezett. A tánczenét régen a tanyákon a duda, tekerőlant összeállítású zenekar szolgáltatta, de a citera és a délszláv eredetű tambura is közkedvelt volt.