A lassú és sebes csárdást Kalotaszegen viszonylag egységesen a magyarországihoz hasonló tempóban járják. A lassú csárdás zenéjében uralkodnak az új stílusú és népies műdalok, de olykor közöttük régi lassúk és verbunkos darabok is megtalálhatók. A "szapora"-ként emlegetett gyors tétel vegyes eredetű dallamaira főként a nyolcütemes periódusok jellemzőek.

A kalotaszegi Alszeg és Felszeg csárdásai formailag egyszerűbbek, kevésbé díszítettek, mint a Nádas mentén táncolt változatok. Az egyik legszembetűnőbb különbség, hogy az Alszeg és Felszeg falvaiban a csárdást kivétel nélkül lenthangsúlyosan járják, míg a Nádas mente falvaira a fenthangsúly jellemző. Azonban a Nádas menti csárdások formagazdagsága is eltérő: Inaktelkén, Magyarvistán, Magyarlónán szegényesebb, Mérán, Bogártelkén, Tordaszentlászlón gazdagabb motívumkészlettel táncolják. A két tétel között azonos motívumokat alkalmaznak: a kétlépéses csárdást, a sima fenthangsúlyos forgást, a félfordulós kopogókat, a nő kar alatti kiforgatását és néha emelve ugratását. A férfi figurázás közben a legényes egyszerűbb, főként csapásoló motívumait járja, mialatt a leány sarkon forog, vagy - hosszabb figurázás esetén - félrehúzódva várakozik. Gyakran előfordul, hogy a férfiak összeállva egymáshoz igazodva figuráznak.
 

A Maros-Külüllő-vidéki páros táncok nem tekinthetők egységesnek. A két folyó közének nyugati részén három, középen kettő, keleti felén három-négy tételből áll a csárdás.



Lőrincréve környékén a csárdást és a szaporát egy "lassú", vagy más nevein "öreges", "vénes" páros tánc előzi meg, melynek zenei kíséretében és formakészletében a régi és újstílus közötti átmeneti páros táncok nyomait fedezhetjük fel. Tánckísérő zenéjét régi, ereszkedő jellegű 8, 11-16 szótagos és "jaj-nóta" típusú dallamok alkotják. Szokatlan a gyorsdűvős kontra kíséret. A páros tánc bevezető formulájaként a legény a leányt a karja alatt egyszer megforgatja, s aztán kezdenek neki a táncnak. A "lassú" formakészlete igen egyszerű: az egyenletes páros forgást a periódusok végén irányváltás szakítja meg. Balra haladó forgásnál az irányváltás a nő kar alatti kiforgatásával történik, ellentétes irányú forgásnál a férfi egyszerűen kiereszti a nőt. Három, jobbra-balra-jobbra végzett forgás után pihenő sétálás következik. A "csárdásnak" nevezett középső rétegben már erőteljesebben jelenik meg az újstílus hatása. A kísérőzene tempója és dallamkincse az általános csárdás stílusnak felel meg, dallamkincsét elsősorban a pontozott, alkalmazkodó ritmusú, közismert, főleg tripódikus, új stílusú népdalok és népies műdalok jellemzik. A tánc motívumkészletében feltűnnek a dobogó-figurázó motívumok, s egyre több a kiforgatás és a külön táncolás. A harmadik, s egyben leggyorsabb tétel elnevezései, mint a „sebes”, „szapora”, „serény”, „szökős” vagy „cigánycsárdás” főleg a tánc tempójára, mozgásformájára és vélt eredetére utalnak. A gyors esztamos kísérőzenét nyolcados alapmozgású pontozatlan, tetrapódikus dallamok adják. A tánc formakészlete megegyezik az előző két tételével, bár a mozgásamplitúdó a magas tempó miatt szűkebb. A zenei és motivikai tulajdonságokat figyelembe véve mai ismereteink szerint a Maros-Küküllő-vidék gyors páros táncát két altípusba sorolhatjuk. A nyugati szapora a dél-erdélyi román hategena tánchoz hasonlít, míg az északi friss a magyarosabb, a marosszéki székelység cigány csárdásához kapcsolódik. A Maros-Küküllő-vidék keleti részein a lassú és a friss közé ékelődik a székely verbunk dallama, melyre szintén páros táncot járnak.

Magyarózdról és Csávásról való táncpéldáinkban a táncosok többé-kevésbé azonos szerkezetű, többször előadott szakaszokból építik fel csárdásukat. A szakasz a páros forgókat megelőző kopogó-cifrázó lépésekkel kezdődik, majd többször, váltakozva mindkét irányba forognak. A forgások irányváltásaikor a zárt fogást kiengedik, s a nők kiperdülhetnek, a férfiak pedig a váltást kopogókkal hangsúlyozzák. Végül a szakaszt egyszerű, "kétlépéses csárdás" motívumból álló pihenő rész zárja.
 

A mezőségi magyarság „lassú csárdás”, „ritka csárdás” néven, kissé emeltebb tempóban táncolta új stílusú páros táncunk lassú típusát, mint a románság „tiganeste” (cigányos) vagy „ceardas romanesc” (román csárdás) elnevezésű, hasonló táncaikat.

A mezőségi lassú csárdás augmentált, pontozott ritmusú, heteropódikus dallamait lassú dűvővel kísérték. A dallamokat gyakran énekelték is, vagy csujjogatásokkal (táncszavakkal) adták elő. A tánc a zene negyedelő alapritmusa mellett gyakran nyolcadossá aprózódott. A motívumsorok a zene egységeihez illeszkedtek. A táncos párok nagykörben állva, a nap járásával ellentétes irányban lassan haladva „rendre” táncoltak, azaz a cigány elé álltak ki figurázni. Kétlépéses csárdás, félfordulások, fenthansúlyos forgás, a nők kar alatti kiforgatása, elengedése, bokázó-dobogó-lábkörző és csizmaverő figurázások voltak a lassú csárdás jellemző fordulatai. A tánc állandóan változó páros viszonyai és fogásmódjai közben a férfiak egyik vagy mindkét szabad kezükkel állandóan pattintgattak, „füttyögettek”. A mezőségi csárdást rendkívül virtuózzá és látványossá tette a nők gyakori kar alatti vagy elengedett kiforgatása, "hát mögé történő dobása", amelyek közben a nők a vidékre jellemző sajátos módon egészeket perdültek.

A „sűrű csárdás”, „sűrű cigánytánc”, román nevein "tiganeste iute", "ceardas iute" általában a mezőségi táncciklus záró tánca volt. A tánc formai-ritmikai vonásai, mozzanatai megegyeztek a lassú csárdáséval, tulajdonképpen annak gyorsított, koncentráltabb változatának tekinthetők. A lassú csárdáshoz hasonlóan a sűrű csárdást is "rendre", azaz körben állva és sorukat kivárva táncolták. A férfi szóló alatt a lány gyakran magára hagyva leállva várta ki az egyedül vagy egymással szemben táncoló férfiak figurázását. A sűrű csárdáshoz 2/4-es ütemű esztam kíséretű, régi, új és vegyes vokális és hangszeres jellegű dallamokat tartalmazó, mérsékelt tempójú (Mm. negyed = 138-168) kísérőzenét játszottak.

A tánc feltehetőleg legrégiesebb formáját a cigányok őrzik a "csingerálásban", amelyhez zenekíséretül a mezőségi csárdás gyors tételének dallamai jelentek meg. A tánc előadásakor a nők aprózó, virtuóz lábfigurákkal, a férfiak rendkívül változatos ritmikájú csapásokkal hosszú ideig külön táncoltak, páros forgásba elvétve, esetleg a tánc végén fogództak össze.
 

Az egységes tömbben élő, viszonylag korán polgárosuló székelység körében már a 19. század második felében megjelent az új csárdás divat, kiszorítva a lassú és sebes részből álló régi székely táncokat. A tánc elnevezései utalhattak a tempóra ("lassú", "csendes", "sebes", "serény"), a jellegzetes mozgáskincsre ("lépős", "szökős", "szöktető", "ugrós"), vagy a táji változatokra ("korondi", "sóvidéki"). A lassú csárdásban olykor feltűnt a régies személynév alapján történő táncnévadás is (Gábor Ignácé). Az új táncdivat a kísérőzene arculatát is átalakította. Az új stílusú népdalok, a népies- és műzenei eredetű hangszeres darabok megjelenését a tánctempó fokozódása is kísérte. A "kétlépéses csárdás" motívumokkal induló székelyföldi csárdásba a régi székely páros tánc egyes mozzanatai is átszűrődtek. Megmaradt a páros forgók lenthangsúlyos jellege, a csalogató párelengedés, az átvetők és a lány kar alatti kiforgatása. A frissben a férfiak a dobogó-ugró jellegű figurákat is előadhattak, amelyeket a székely verbunkból kölcsönöztek.