Néptánc

Néptáncnak nevezzük a nép fogalomkörébe tartozó társadalmi rétegek és csoportok tudatrendszere és esztétikai elvei által meghatározott és a hétköznapitól eltérő mozgásformáját. Tágabb értelmezésben a folklórműfajok egyik ága.

Kialakulása, fejlődése


Történelme folyamán a nagyterületre kiterjedő sok évszázados-évezredes fejlődés, táji, etnikai és földrajzi egyenetlensége, tagoltsága és a kölcsönhatások nyomán állandó és folyamatos egységesülési és szétágazódási tendencia jellegű szabályosság érvényesült párhuzamosan és egyidejűleg a szájhagyományozás törvényszerűségei szerint. A változatok különbözőségeit a különböző nemzetek, országok kutatói sokáig gyakran nemzeti sajátosságként tüntették fel. A tekintélyes kutatóknak több évtizedes kutatás után bebizonyosodott, hogy a gyakran etnikainak látszó és az egyes vidékeken annak érzett különbségek, a táji és történeti tagolással együtt a fejlődés különböző mértékű fáziseltolódásából adódó eltérések az egyetemes művelődéstörténet korszakaihoz megállapíthatók a tánctörténeti rétegek.

Az európai középkorban gyökereznek a kollektív táncformák. (lánc, füzér, karikázó, rituális és eszközös táncok) A késő középkori majd a reneszánsz kori újabb és újabb divathullámok eredményeként jöttek létre a páros táncok különböző jellegű és bonyolultságú változatai. A polgárosodással párhuzamosan és egy időben terjedtek el Nyugat-Európából keleti irányba a 18-19. században kialakult új stílus a szabályozott, kötött páros táncfajták ( u. n. polgári társastáncok) és a tájanként különböző intenzitással fennmaradt régebbi stílusok regionális változatai azok, amelyek gyakran etnikus színezetet sugallva jelentik összességükben a gazdag Kárpát-medencei tánckultúrát.

A Kárpát-medencei tánckultúra
Főbb fajtái:

Alföldi táncok

Az Alföld tánckultúrája egységesebb, mint a Dunántúlé vagy Erdélyé. Az alföldi táncok sajátosságai a Felföld keleti felének táncaira is jellemzőek. Főként az Alföld északkeleti peremterületein élő pásztorok és cigányok körében élnek pásztortáncok, a párbajszerű botolók különböző típusai. A leány-karikázó az Alföldön hiányzik, helyette a körcsárdás divatos. Az ugrós az Alsó-Tiszavidéken gyakoribb oláhos vagy mars néven. A kötetlen, gazdag motívumkincsű, javarészt csapásoló motívumokból felépülő tánckezdő verbunk az Alföldön általános volt, s az utóbbi évtizedekig főként a Felső-Tiszavidéken virágzott. Szabályozott formája kivételes. Zenei és mozgásanyaga összefonódik a táncrendben utána következő csárdáséval.

A lassú és friss csárdás meglehetősen összeolvad. A dunántúlinál jóval gazdagabb lassú és a fent hangsúlyos friss jellemző motívumai: a kétlépéses csárdás, a félfordulós, a páros forgás, valamint a hosszabb ideig is eltartó virtuóz figurázás, csapásolás. A párelengedés itt a csalogatás játékos tartalma nélkül fordul elő. Gyakoriak a csárdásban a nyíltabb fogásmódok és a kiforgatások. A páros formán kívül a → hármas csárdás és a négyes csárdás (körcsárdás) is kedvelt. A csárdás tempója mérsékeltebb, mint a Dunántúlon, de gyorsabb, mint Erdélyben. Néhol a tánczene és tánctempó (kállai kettős), valamint a táncterminológia (a szatmári Erdőháton: csendes, csárdás, ugrós) megőrizte a régi hármas tagolódás emlékét.

Az Alföld szegényesebb lakodalmi tánckészletéből az északkeleti osztótáncot, valamint a dramatikus táncokat kell megemlíteni (Oláh leány tánca, tréfás verbuválás).

Gyimesi csángó táncok



A csángó néven ismert különböző eredetű és lakóhelyű népcsoportok eléggé eltérő tánckincsét egyenként jellemezhető:
1. A moldvai csángók két nagy csoportjának tánckultúrájából az ún. székelyes, déli csángókét ismerjük jobban, az északiakét alig. Táncaik és hangszeres zenéjük a moldvai románság erős hatása alá került. Tánckészletük a Kárpátokon túli, balkáni táncdialektus sajátosságait viseli, vagyis egy-egy faluban egymástól formailag kevéssé, de kísérő dallamában és nevében igen sok (olykor 20–30), kötött szerkezetű tánc él. Táncaik többsége nyitott lánc- vagy zárt kör formájú (korogyászka, tulumba, öves, kezes, hora polka). Páros táncaik szintén a moldvai román páros táncok jellemző, főleg kötött szerkezetű típusai (baraboj, románka, ruszászka). Az erdélyi táncokkal terminológiai, zenei és némi formai kapcsolatot mutató táncaik pl. az ardeleanca, lapos magyaros, magyaros, de doi. Helyenként újabban kötött formájú egyszerű csárdást is táncolnak ismertebb műdalokra. A férfi szólótánc ritka, s rendszerint a cigányászka nevet viseli. Táncaikat elsősorban furulyával (szültü), néha kobzával kísérik. A moldvai csángók tánckincse sok tekintetben régiesebb maradt, mint a moldvai románoké.
2. A gyimesi csángók mintegy 30 táncból álló tánckészletében három táncréteg különböztethető meg, mint általában a déli- és keleti-Kárpátok falvaiban:
a) hagyományos magyar, ill. erdélyi jellegű férfi- és páros táncaik kötetlen szerkezetűek; a verbunk, a féloláhos, a lassú és sebes magyaros, valamint a kettős.
b) Tánckincsük másik részét a kárpáti és moldvai román anyagból kölcsönözték. Ezek kötött szerkezetű nyitott vagy zárt lánctáncformák: héjsza, régi héjsza, tiszti héjsza, kerekes, korobjászka, békási ruszka, csúfos stb. c) A harmadik réteget a székelység városiasodó kultúrájából s a szász és moldvai román tánckincsből átvett kötött páros táncok jelentik. E csoporton belül tehát magyar (sormagyar), német (hétlépés, háromsirűlős, sánta németes), valamint román (talján porka és a sebese, moldovai és a porkája) eredetű táncokat különböztethetünk meg. Táncaikat a mai napig a jellegzetes kéttagú hegedű- és ütőgardon-együttes vagy olykor furulya kíséri. A csángó táncok a régi székely tánczene leghívebb őrzői.[2]–
3. A hétfalusi csángók táncéletéről keveset tudunk. Általános táncaik a székelység déli szárnya megkopottabb, polgárosodó tánckultúrájának vonásait viselhetik. Mindössze a nevezetes borica táncról van több részletes leírás, mely a téli napforduló szokásköréhez kapcsolódó, rituális elemekkel átszőtt farsangi dramatikus tánc.
4. A bukovinai székelyek tánckultúrájában a mintegy 200 éves bukovinai tartózkodás jelentékeny nyomokat hagyott. Táncéletükben az idegen elemeknek már jelentősebb szerepük van, mint a régi székely táncoknak, bár a Bukovinából hozott tánckincs minden darabját „régi székely örökség”-ként tartják számon máig. A múlt századi polgári táncdivatok hullámaival (bukovinai németek és lengyelek közvetítésével) terjedő kötött páros táncok, pl. a hétfélés c. ciklus darabjai (Az ajtóig meg vissza, csattogtatós, fenyegetős, Ez az Ádámé, köszöntős, rop-rop stb.). A román táncok (hora, szirba, viricses) hatása kisebb volt, mint a német táncoké, de repertoárjukba még orosz és hucul (ruszászka, huculenka) táncok is bekerültek. A magyar, ill. székely eredetű táncanyag már csak töredékes, megkopott változatokban volt összegyűjthető. A lakodalmi 6/8-os női körtánc (körmagyar), a szóló- és páros formában járt silladri jelentik tánckincsük régi rétegét, az új verbunk- és csárdásstílus nem virágzott ki náluk oly mértékben, mint Erdélyben.

A palóc folklór

Nógrád megye folklórjának feltárásával, elemzésével a palóckutatás foglalkozik. Annak ellenére, hogy a néprajztudomány mai eredményei alapján vitatottak a palócság eredetének kérdései, ellentmondésos vélemények vannak jelen az etnikum határairól, területi megoszlásáról és a néprajzi sajátosságok kizárólagos érvényességéről. A palóc népcsoport élete, hagyományai figyelemre méltóak.

A palócok lakta kb. másfélszáz település főként az Északi-középhegység lábainál,a Cserhát, a Mátra és a Bükk hegységek hegyes dombos vidékein az országhatáron belül, de legfőképpen Nógrád megye területén találhatóak. A palóc falvakban sokáig élt és töredékesen ma is él az egyházak tanítása, a hiedelemvilág. A néputánzó, játékos ösztönével alakult ki a naptári év egy egy napjához kapcsolódó tradiciók sora.

Palóc népviselet

Palóc-vidék tánckultúrájának összefoglaló jellegzetessége az új stílusú tánc- és zeneanyag egyeduralma, valamint a leánykörtánc (menyecsketánc) általános elterjedése. A nyugati és keleti vidékek tánckultúrája részletekben különbözik s jobban kapcsolódik a dunántúli, ill. alföldi táncdialektusokhoz. A nyugati palócok pl. a régies dudazene emlékeit s a menyasszonyfektető gyertyás tánc divatját a Dunántúlhoz hasonlóan őrzik, míg a keletiek táncaiban sok az alföldi vonás. A pásztortáncok maradványai több helyütt feltűnnek: nyugaton a kétbotos kanásztánc és a söprűtánc, keleten pedig a botforgatós, olykor baltás pásztortáncokat járják a jellegzetes felföldi kanász- és dudanótákra. A palóc karikázó legegyszerűbb, általános formája a kört állandóan napirányba forgató nyitó-záró lépés és az ezt követő gyors pergés. A karikázó nyugaton olykor gazdagabb, több részes, keleten pedig az Alföldre is jellemző körcsárdással vegyül. A sallai verbunk a nyugati, a vasvári verbunk a keleti vidékek jellemző férfitánca. Az utóbbi páros változatban is gyakori. A nyugati lassú csárdást igen egyszerű, végig zárt fogásmóddal járják. A lenthangsúlyos friss csárdás viszont gazdag.

Legjellemzőbb mozzanatai a páros forgás, a lippentős-bukós motívum s a párelengedős csalogatás. Korábban a tánckezdő verbunkot itt a friss követte, a lassú csárdás csak később került a táncrendbe. A keleti lassú csárdás gazdagabb s a fenthangsúlyos frissel egybeolvad éppúgy, mint a Tiszántúlon; a nyílt fogásmódok, a félfordulós motívum és a férfi csapásoló figurázása jellemzi. A menyasszonyfektető gyertyás tánc különböző – osztó, vonuló páros és kígyó – formái a nyugati vidékre jellemzőek, kelet felé ritkul a használatuk.