A néptáncosok, táncházasok zsargonjában \"dél-alföldinek\" nevezett táncok elterjedési területe nem azonos sem a földrajzi, sem pedig a néprajzi értelemben vett Dél-alfölddel. Az erről a területről gyűjtött táncanyag java három községből származik. Ezek közül Sándorfalva és Tápé Szeged közvetlen környezetéhez tartozik, utóbbi egybeépült, majd közigazgatásilag is egyesült a várossal. Apátfalva távolabb fekszik a Maros partján. Az itt honos táncok területét a néptánc kutatás Alsó Tisza-vidéknek nevezi. Bálint Sándor közel ötven települést sorolt ide. A túlnépesedett, jómódban élő szegedi lakosság a 18. századtól százötven éven keresztül nagy csoportokban szállta meg a Temesköz (Bánság), kisebb mértékben a Tiszántúl és elszórtan a Duna-Tisza köze lakatlan vidékeit. A telepes falvak, tanyák és tanyabokrok népe megőrizte azt a közös kultúrát, amelynek alapja az egykori Szeged alsóvárosi parasztság hagyománya volt.
A magyar lakosság pásztor és uradalmi cseléd rétegének régies tánctípusa az ugrós, azaz helyi elnevezéssel oláhos. A szóló, vegyes páros és csoportos formákban előforduló táncnak motívumkincse gazdagabb volt, mint dunántúli változataié. Gyakori motívuma a cifra lépés, a légbokázó és csapásolóknak taps, comb-, lábszár- és földütögetős változata. Kanásznóta típusú kísérődallamai (Az oláhok..., \"Nógrádi verbunk\") gyakran összeolvadtak, s így átmenetet képeztek a dunántúli énekelt és az erdélyi hangszeres zene között. A verbunkról viszonylag keveset tudunk. A csárdás lassú tételét a bokarugózás miatt röszketősnek nevezték. A friss csárdásban gyakoriak voltak a lippentős figurák, melyeket a helyi tájnyelv fertályosnak, félfertályosnak, vagy tréfásan lyuktágítósnak nevezett. A tánczenét régen a tanyákon a duda, tekerőlant összeállítású zenekar szolgáltatta, de a citera és a délszláv eredetű tambura is közkedvelt volt.
A néptáncos szóhasználatban \"szatmári\"-nak nevezett táncok területe az egykori Ecsedi-láp környéke: a \"Rétoldal\", a Szamos és a Kraszna folyók közötti, Mátészalkától délre eső terület. Híres táncos falvai: Nagyecsed, Ököritófülpös, Tyukod. A mocsarat mintegy száz éve csapolták le, tizennyolc kisebb falu maradt egykori környékén. A Felső-Tisza vidék – táncfolklorisztikailag ide tartozik Szatmár is – tánckultúrája sajátos kettős arculatot mutat. Együtt találjuk ezen a vidéken a régi stílusú – főleg a pásztorok körében fennmaradt – eszközös (botoló), ugrós (oláhos) táncokat és a nemzeti tánckultúra kialakulására nagy hatást gyakorló új stílusú verbunkot és csárdást.
A szatmári táncanyagban a legáltalánosabb tánc a csárdás ma már csak lassú és friss tételből áll, de régebben az Erdőhát nevű kistájon nyomaiban még megtalálható volt a történelmi emlékeket idéző hármas tagozódás (csendes, csárdás, ugrós). A csárdás divatjának fennmaradásában nagy szerepet játszott a viszonylag korán megjelenő (19. század) falusi, \"kontár\" táncmesterek által tanított magyar kettős, magyar szóló táncok motívumanyaga, mely gyarapította (gazdagította) a helyi táncok motívumkészletét. A lassú és friss csárdás formakészlete – a nyugati dialektus csárdásaival ellentétben – nem válik el egymástól, lényegében ugyanazon figurákat használják mindkét részben.
A férfi szólótánc leggazdagabb variánsai – magyar verbunk, magyar szóló néven – az Ecsedi-láp környéki falvakban a századforduló környékén tánckezdő funkcióban éltek. Általában szóló, kötetlen szerkezetű férfitánc, de előadhatták csoportosan, vagy páros formában is. Ilyenkor összefogódzás nélkül, nyílt fogással táncolják. Motívumkincse összefügg a csárdáséval, talán csak a fejlettebb szerkezetű csapásoló figurák száma nagyobb a verbunkban.
Május
Május (Ősi magyar nevén, Ígéret hava) az év ötödik hónapja a Gergely-naptárban, 31 napos. Nevét Maiáról (Maia Majestas) kapta, aki egy ősi termékenységistennő volt a római mitológiában. A 18. századi nyelvújítók szerint a május: zöldönös. A népi kalendárium Pünkösd havának nevezi. Az Ikrek havának is nevezik.