A magyar tánckincs régi stílusrétegének legfontosabb tánccsaládja, melynek különböző nevű változatai és altípusai a népterület nyugati és déli részén élnek. (Rábaköz: dus, mars; Bakony-vidék–Balatonfelvidék: dusolás; Mezőföld: ugrós, bérestánc; Tolna–Baranya: ugrós, cinege, csillagtánc, verbung, háromugrós; Somogy–Zala: kanásztánc, verbung; Bácska: ugrós, dus, háromugrós; Kalocsa-vidék: mars, Solt-vidék: tustoló, tust; Galga-vidék: druzsbatánc, mars, pajtástánc; DK-alföld: ugrós, induló, oláhos.) Az ugrós táncfajta zenei, formai és funkcionális szempontból igen differenciált és különböző fejlettségű altípusokban és változatokban él. A viszonylag egyszerű – 2-5 tagú – motívumokból felépülő, szabályozatlan szerkezetű ugrós táncok műfaji-formai szempontból sokfélék, kevertek. Férfitáncként, női és vegyes-, valamint szóló-, páros és csoportos változatokban, továbbá eszközös formákban is előfordulnak. Gyakori bennük az összefogódzás nélküli táncolás, s emellett csupán a nyílt fogásmódokat (kézfogás) alkalmazzák. 

A magyar néptánckincs változatos nagy csoportja, amelynek különböző eszközökhöz (bot, söprű, üveg, gyertya, sapka, kendő, párna, csép, szék stb.) kapcsolódó típusait az egész magyar nyelvterületen ismerik. A különböző stílusrétegek hatását viselő eszközös táncokban a táncosok az eszközökkel való ügyes bánásmódot mutatják be. Elnevezésüket rendszerint az eszközről kapják. Az eszköz szerepe, használata, a táncosnak az eszközzel való kapcsolata alapján különböztetjük meg egyes fajtáit. Közismert mutatványos formájában a táncot egy vagy több, földre helyezett eszköz körül, közötte vagy fölötte járják. Ekkor az eszköz a tánc terét határozza meg (botos tánc, gyertyás verbunk, kanásztánc, üveges tánc). Másik típusában a táncos kapcsolata az eszközzel még közvetlenebb, vagyis az eszköz a táncmotívumokat is alakítja (cséptánc, kampós tánc, sapkatánc, söprűtánc). A játékos párcserélő társastáncoknál az eszköznek viszont csak kapcsolódó kellékként van szerepe (kendős tánc, lapockás tánc, párnás tánc, süveges tánc). A kötetlen szerkezetű eszközös táncok mozdulatkincse főleg az ugrós tánctípus különböző változataival van rokonságban, bár az újabb táncfajták (verbunk) és a nyugati polgári társastáncok hatása is szembetűnő. Az eszközös táncok mutatványos változatait rendszerint szólóban, ritkábban párosan vagy csoportosan táncolják. Az eszközös táncok zöme férfitánc, de van közöttük olyan, amelyet csak nők táncolnak. A játékos párválasztó társastáncok mindig csoportosak. Az eszközös táncok közül a hagyományos paraszti táncrend szerves részeként csak a sarkantyús táncot említhetjük meg, mely a többitől mozdulatkincsében lényegesen eltér. Az eszközös táncoknak bemutató, ill. szórakoztató szerepük van, főleg a családi ünnepeken (pl. lakodalomban) vagy egyéb alkalmi mulatságokon. 

Sárköz a mai Magyarország dél-dunántúli részén található, határai: északon a Mezőföld, keleten a Duna, délen a Sárvíz, nyugaton a lösszel borított Dunántúli dombvidék Szekszárd-bátai része. Ma öt községet sorolunk Sárközhöz: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta.
A női körtánc a magyar népterület északi részére, a Dél-Dunántúlra, valamint a Duna menti táncdialektusra jellemző, másutt ritka, szórványos. A tavaszi termékenységi rítusokhoz kötődő karikázó főleg a böjti időszak és a mulatság nélküli ünnepnapok tánca volt (böjti leánytánc). A szervezett mulatságok rendjében a táncszünetekben és a tánckezdéskor kap alkalmi helyet. A karikázó kísérete mindig egyszólamú énekszó. Fontosabbik eleme a dal, s így nem a lépések váltakozása a lényeges, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké. A karikázó egyöntetű, szabályozott szerkezetű tánc, mert a lányok zárt, kör alakú lánca nem ad teret egyéni rögtönzésre. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően – de mindenkire érvényesen – változhat. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása a lassú karikázóban mindig a nap járásával megegyező, a gyors (futó) résznél viszont a forgásirány váltakozhat. A karikázó különböző formai elemei (fogásmód, lépésfajta, körmozgás-típus) meghatározott tempójú és típusú karikázódallamokhoz (ún. lépő, csárdás vagy futó-nótákhoz) kapcsolódnak. Sárköz egyik legfontosabb tánctípusa a leánykarikázó. Három, határozottan elkülönülő részből áll: 1. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő, kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. 2. Középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez új stílusú és műdalanyag kapcsolódik. 3. Friss része a futó vagy ugró. E táncrész régies dallamanyagát a 7 és 8 szótagos dudanóták jelentik.
A karikázó e területen szinte falvanként különbözik.